Alcím:
Véleményszabadság a nyolcvanas évek végén, Magyarországon, II. rész
Szerző:
Köbel Szilvia
PDF:
Szám:
Fő témakör:
Cikk szövege:
Köbel Szilvia
Betekintő 2013/2
Szólásszabadság – szólás utáni szabadság
Véleményszabadság a nyolcvanas évek végén Magyarországon
II. rész
Mielőtt még továbbmennénk az 1988-as év, a „stabilizáció” első évének eseményeihez,
amikor megkezdődik az egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatok
parlamenti vitája, nézzük meg röviden, hogy melyek voltak azok a korábbi
párthatározatok és állambiztonsági dokumentumok, amelyek az ellenség, az ellenzék, az
alternatív csoportok témájával foglalkoztak, és amelyekre a politikai rendőrség
parancsnoki értekezletein később újra és újra hivatkoztak.1 Különösen izgalmas az
ellenzék kifejezés felbukkanása a pártanyagokban. Hivatalosan Magyarországon a
pártállami évtizedekben nem létezett közjogi értelemben vett ellenzék. A rendszerbe
beilleszthetetlen tevékenységnek számított, és magát a kifejezést is száműzte a
szocializmus szótárából. Ennek dacára a nem közjogi, hanem a politikai ellenzékiséget
egyetlen rendszer, így a szocializmus sem tudta teljesen kiiktatni, legfeljebb jelentősen
visszaszorítani. Előbb-utóbb a hivatalostól eltérő véleményt vallókkal a pártnak is
érdemben kellett foglalkozni. Különbséget kellett tenni azok között, akik a szocializmust
elfogadták ugyan, de kemény kritikával illették, és azok között, akik alapvetően álltak
szemben a rendszerrel.2 Ennek folyamatát próbáljuk meg nyomon követni az alábbi
tanulmányban, különös hangsúlyt fektetve a szólásszabadság címben is jelzett
alapjogának átértékelődésére.
„Természetesen mozognak ellenséges és – most ezt a kifejezést is használom –
ellenzéki elemek különböző formában”3
A Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége 1973. március 15-én jelentést készített a
0022/1970. számú miniszteri parancs végrehajtásáról.4 Ebben a jelentésben csak az
„ellenség” kategória szerepelt, az „ellenzék” kifejezés mindössze abban az
összefüggésben jelent meg, hogy az Egyesült Államok ekként minősített egyes
magyarországi csoportokat. A jelentés egy helyütt utalt Konrád Györgynek az
állambiztonság által „veszélyes”-nek beállított koncepciójára, mely szerint „a jövőre
nézve az értelmiségi értékek összefogását kell megvalósítani, a politikai hovatartozástól
függetlenül”. A „politikai hovatartozás” kifejezést Konrád Györgytől származtatta a
politikai rendőrség, amely fogalom használata ekkor egyáltalán nem volt szokásos.
Egypártrendszertől, diktatúrától idegen terminológia volt ez, ám mutatja, hogy a
gondolkodó értelmiség őrizte az autonóm felfogás iránti igényét a politikai kérdésekben.5
Később, 1977-ben készült egy jelentés, amelyben a politikai rendőrség új vonásként
említette a „belső ellenzék” létrehozására irányuló külföldi törekvéseket. Az
állambiztonság megítélése szerint a Nyugatról jövő fellazító, bomlasztó tevékenység
egyértelműen és egyre erőteljesebben arra irányult, hogy olyan „belső bázist” építsen ki,
akik „szemben állnak a rendszerrel és belülről vetik el a szocializmust”. A jelentésben
konkrétan meg is nevezték a Magyar Írók Szövetségének 1974. május 24-ei
választmányi ülését, amikor kommunista vezetők ellen indítottak „nacionalista” alapon
támadást. A jelentés szerint a nevezett platform tagjai „nyílt ellenzék”-nek tekintették
magukat. Az állambiztonság célja az volt, hogy megakadályozzák a belső ellenséges erők
szervezett ellenzékké válását, a Nyugatról irányított „ellenzékgyártás”-sal szemben pedig
nemzetközi együttműködést sürgetett.6 Egy év múlva, 1978-ban szintén készült egy
jelentés a Nyugatról jövő „belső ellenzék” kialakítására irányuló tevékenységről, valamint
az állambiztonsági szervek ezzel kapcsolatos intézkedéseiről. Ebben felhívták a figyelmet
arra, hogy az emberi jogok védelmét az USA hivatalosan is a külpolitikája alapkérdésévé
1
és az enyhülés legfontosabb kritériumává nyilvánította. Az állambiztonság szerint ez nem
volt más, mint a fellazítási politika továbbfejlesztése, mert így váltott taktikát az
„imperialisták ideológiai kampánya”. Ezt a következtetést arra alapozták, hogy az USA
előtérbe állította a nemzetiségek és az egyházak, vallási közösségek jogait, amelynek
szerintük az volt a célja, hogy megbontsák a kommunizmus által kialakított egységet.
Emellett Nyugatról a szamizdat irodalom megteremtésére és terjesztésére is ösztönözték
a „belső ellenzéket”. A politikai rendőrség szerint ennek a kampánynak volt betudható,
hogy fiatal értelmiségiek egy csoportja elérkezettnek látta az időt a „második
nyilvánosság” létrehozására azzal a céllal, hogy a hatalom propagandaeszköze által
elhallgatott tényeket, a valós helyzetet megismertesse az emberekkel, és „alternatív
szerepre” készüljenek fel. Az állambiztonság adatai szerint 1978 áprilisáig a terjesztésre
került szamizdat kéziratok szerzőinek száma megközelítőleg 50 fő volt, az írások
tartalmát pedig mintegy 200 fő ismerte meg. A jelentés megerősítette a belügyminiszter
1976. decemberi állásfoglalását, miszerint az állambiztonság egyik fő feladata a „belső
ellenzék” tevékenységének felderítése, leleplezése és akadályozása volt.7
A terminológia használatában és ezzel egyidejűleg az úgynevezett ellenzékiséghez való
hozzáállásban is áttörést jelentett Kádár Jánosnak az MSZMP Központi Bizottsága ülésén
1979. november 1-jén elmondott beszéde. A párt első titkára külön felhívta a figyelmet
arra, hogy helyzetelemzésében az addig bevett „ellenség” mellett ő az „ellenzéki elemek”
kifejezést is használja. A prágai perek elleni tiltakozásként akkoriban lezajlott
aláírásgyűjtésre utalva úgy fogalmazott, hogy a mintegy 250 aláíró között „talán két
kézen meg lehet számolni, vagy annyi sincs, akik a fennálló rendszer ellenségei”, a
többiek pedig „ellenzékben vannak, nem a rendszer ellenségei”. Ekkor mondta ki, hogy
létezik „ilyen kategória is”, majd magyarázatként hozzátette, hogy az e kategóriába
tartozók azok, akik nem értenek egyet ugyan a politikai és gazdasági megoldásokkal, de
nem utasítják el az egész rendszert. Kádár János ugyanezen a KB-ülésen azt is kifejtette,
hogy nem javasolt adminisztratív eszközökkel fellépni ellenük, mert ha beviszik őket pl.
rendőrségi kihallgatásra, arról azonnal tudomást szereznek Nyugaton, és ezzel ingyen
reklámot kap az ellenzék.8
Ettől kezdve a párthatározatokban is megkülönböztették a két kategóriát, és mintegy
bevett fogalommá vált az ellenzékiség. Természetesen ez messze nem jelentette a
legalizálását e kategóriának, de velük is szóba kellett állni, és ehhez igazodott ezután a
jelenség kezelése is. Kádár János az Országgyűlés 1980. őszi ülésszakán, a kormány
programjának vitája során, amikor a külső és belső politikai helyzetről beszélt, már
mondhatni magától értetődően használta ezeket a fogalmakat. Kijelentette, hogy
Magyarországon „teljes mértékben érvényesül az állampolgári egyenlőség, pártállásra,
világnézetre, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül”. Ezután a szövetségi
politikáról, a szocialista nemzeti egységről szólva elmondta, hogy Nyugaton azzal
„gyanúsítják” a pártvezetést, hogy „szerződést” kötöttek a „másként gondolkodók, a
belső ellenzék” csoportjával. Ennek az állítólagos szerződésnek az volt a lényege, hogy
kikötöttek bizonyos „tabukat”, mint például azt, hogy nem szabad támadni a párt vezető
szerepét, a szocialista rendszer alapjait, a szövetségi politikát. Kádár János tagadta
ugyan egy ilyen szerződés létét, de azt azért elismerte, hogy „van egyfajta hallgatólagos
egyetértés a másként gondolkodók nem különösen nagy számú táborával”, aminek az a
lényege, hogy „jobb a békesség”. Azok számára viszont, akik az „»alapvető
vívmányokat« támadják”, azt helyezte kilátásba, hogy „amilyen az adjonisten, olyan lesz
a fogadjisten”. Kádár Jánosnak ez utóbbi, nem túl barátságos elszólása azért
megmutatta, hogy a pártvezetés eléggé szorosan húzta meg a megengedett másként
gondolkodás és belső ellenzékiség határát. Eszerint az „alapvető vívmányok támadása” –
egyébként nem fejtette ki, hogy ezen mit ért – már nem az „ellenzéki”, hanem az
„ellenséges” kategóriába tartozott.9
Még ugyanabban az évben, 1980. december 9-én az MSZMP KB Tudományos,
Közoktatási és Kulturális Osztálya jelentést készített, és a PB ennek nyomán határozatot
2
adott ki, amely már a címében is „belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő”
csoportokról szólt. Ennek a tájékoztató anyagnak már az elején arra hívták fel a
figyelmet, hogy „új formát” öltött az ellenzéki csoportok tevékenysége, és ez már a
mozgalommá szerveződés kezdeteit jelentette. A jelenség okát abban jelölték meg, hogy
míg a hetvenes évekig a tiltakozó akcióknak nem volt átgondolt, elkülönülő politikai
platformjuk, és elméleti síkon is „legfeljebb a marxizmus pluralizálásának” adtak hangot,
addig a hetvenes évek elejétől fellendülő társadalomtudományi kutatómunka –
„visszaélve” a kutatási lehetőségekkel (!) – teret engedett a nem marxista
szocializmuselméleteknek. A jelentés hangsúlyozta, hogy addig nem volt jellemző, hogy
az eltérő ideológiai platformon állók törekvései találkozzanak, akkor azonban közös volt
bennük, hogy a marxizmus érvényét teljes egészében megkérdőjelezték. Egyidejűleg a
más szocialista országokban tevékenykedő ellenzéki csoportoktól tanulva, a hivatalostól
eltérő „politikai kultúrát”, valamint a hivatalos tájékoztatással szemben egy „második
nyilvánosságot” igyekeztek megteremteni. Ettől eltérő alapállásról ugyan, de abban az
időben erősödtek meg a nacionalista tendenciák is, és közeledés indult meg az ellenzéki
csoportosulások között. A Politikai Bizottság tudomásul vette a jelentést, és határozatban
mondta ki, hogy a „szocializmusellenes ellenzéki csoportok tevékenységével” kapcsolatos
feladatokat elsősorban politikai eszközökkel kell megoldani, és csak „törvénysértés”
esetén, és ha a „társadalom érdekei megkívánják”, akkor kell adminisztratív eszközt is
alkalmazni. A határozat, amelyet később „ellenzék-határozat”-ként emlegettek, kiemelte
a nyilvánosság kérdését. Feladatként jelölte meg annak megakadályozását, hogy
„egyesek többféle »nyilvánosság« csatornáit használják fel nézeteik terjesztésére”. Itt az
úgynevezett kettős publikálás tilalmáról volt szó. Ez azt jelentette, hogy azoknak a
szerzőknek az írásait, akik műveiket „ellenséges” rádióadóknak (pl. Szabad Európa
Rádió) és kiadványoknak (pl. Magyar Füzetek) rendelkezésre bocsátják, vagy szamizdat
kiadványokban publikálnak, a kiadók és más sajtóorgánumok szerkesztőségei csak
előzetes konzultáció alapján közöljék. Az ilyen konzultációra kötelezett személyekről a
határozat értelmében a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya készítsen
névsort, és gondoskodjanak arról, hogy a nevek eljussanak az illetékes állami szervek és
szerkesztőségek vezetőihez. Ehhez még hozzátették azt is, hogy gondoskodni kell arról,
hogy a névsorban szereplőket ne hívják meg egyetemi klubokba, kollégiumokba, TITelőadásokra, művelődési házakba stb.10
Az idézett jelentés és határozat komoly ellentmondásra világít rá, ami nem meglepő,
mert a pártállam természetéből ez következik. Azzal, hogy csak törvénysértés esetére
helyeztek kilátásba adminisztratív intézkedéseket, elismerték, hogy az ellenzék
mégiscsak létezik legálisan. A „második nyilvánosságot” sem tiltották be, csupán
akadályozták, hogy a hivatalos médiumokban szerephez jussanak a szerzők, és
mozgásterüket korlátozták. Ez a módszer a pártállamnak jól felfogott érdeke volt, mert –
ahogyan Kádár János a KB fent idézett ülésén megmagyarázta – a hatalom
szempontjából a kemény eszközökkel való fellépés kontraproduktív lett volna. Így
azonban féllegális státusba helyeződött az ellenzékiség, ami felemás állapotot
eredményezett mind az ellenzék, mind a hatalom számára.
Éppen ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” helyzet jelent meg a következő meghatározó
pártdokumentumban. 1982. március 30-án az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos,
Közoktatási és Kulturális Osztálya jelentést készített az 1980. december 9-ei „ellenzékhatározat” végrehajtásáról, amit a Politikai Bizottság állásfoglalása követett. A jelentés
többek között azt hangsúlyozta, hogy „egyértelműen tisztázni kell […] a legális és illegális
tevékenység határait”. Továbbra is célul tűzték ki a „második nyilvánosságban” is
publikáló szerzők más hazai publikálási lehetőségeinek korlátozását. Felmerült egy
egységes,
joghézagokat
megszüntető
tájékoztatási
törvény
megalkotásának
szükségessége. Az anyag megemlítette, hogy az ellenzéki csoportok megindították a
Beszélő című illegális folyóiratot, ahol a szerkesztők és egyes szerzők is feltüntették a
nevüket, amellyel a pártvezetés szerint azt a látszatot akarták kelteni, hogy a hatóságok,
bár nem engedélyezték a megjelenését, hallgatólagosan tudomást vettek a
3
tevékenységükről. Ezzel kapcsolatban arról is beszámoltak, hogy az illegális kiadványok
terjesztésére úgynevezett szamizdatbutikot nyitottak az egyik ellenzéki személy, Rajk
László lakásán, ahol rendőri intézkedés ellenére is folyt az árusítás, sőt sokszorosították
is a kiadványokat. A sokszorosítást „illegális konspiratív módszer”-nek nevezték a
dokumentumban. A szamizdatbutiknak nyitva tartási ideje és árjegyzéke is volt, és
Független Kiadó névvel szervezeti keretet is adtak az illegális irodalom kiadásának és
terjesztésének.11 Az úgynevezett repülő egyetem12 előadásai is egyre szervezettebbek
lettek és politikai jellegük erősödött. A Politikai Bizottság arra az álláspontra
helyezkedett, hogy az ellenséges-ellenzéki akciókban részt vevőkkel szemben
differenciáltan kell fellépni, és meg kell különböztetni azokat, akik a párt egész
szövetségi politikáját elvetik, és azokat, akik a párt politikájának csak egyes elemeit
kritizálják. Feladatként fogalmazta meg a jelentés, hogy a sajtó és a tömegtájékoztatás,
valamint
a
szerkesztőségek
–
elsősorban
káderpolitikai
intézkedésekkel
–
„egyértelműbben és következetesebben” képviseljék a párt politikáját. Kádár János
1979-es, fent idézett beszédével összhangban a belső ellenzékkel szemben továbbra is
elsődlegesen politikai eszközöket javasoltak alkalmazni, és az adminisztratív
intézkedéseket csak nyílt konfrontációra való törekvés esetén ajánlották bevetni.13
A jelentést és a határozatot átolvasva megállapíthatjuk, hogy a korábbi anyagokhoz
képest nem kerültünk közelebb a fogalmi tisztázáshoz. Továbbra sem adott pontos
ismérveket a határozat arról, hogy kik tartoznak az ellenzék, és kik az ellenség
kategóriába, és hol húzódik a legalitás és illegalitás határa. Úgy tűnik, hogy a pártvezetés
számára is előnyös volt a fogalmi bizonytalanság, mert az aktuális politikai érdekeknek
megfelelően lehetett hol keményebben, hol engedékenyebben fellépni az ellenzékkel
szemben.
A felemás helyzet tehát nem szűnt meg az 1982. márciusi határozat után sem, és ez a
fogalmi űr az állambiztonság számára adott nagyobb mozgásteret.14 Ezt látszik
alátámasztani az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya által a Politikai Bizottság
számára még abban az évben, 1982. november 18-án készített anyag. A Lakatos Ernő
nevével fémjelzett tájékoztató lényegében az úgynevezett radikális ellenzéknek abban az
év szeptemberében tartott tanácskozásáról tudósított. A dokumentumot közzétevő
kiadványban a szerző lábjegyzetben meg is jegyzi, hogy a „tájékoztatóból világosan
kiderül, hogy vagy lehallgatták az összejövetelt, vagy a résztvevők között voltak a
Belügyminisztérium informátorai”. A tájékoztatót elolvasva nem lehet kétségünk afelől,
hogy a benne foglalt információk első kézből származtak. Az ellenzék ezen tanácskozásán
többek között azt javasolták, hogy a kormány mellett egy független szakértőkből álló
bizottságot hozzanak létre, tegyék nyilvánossá a kormányon belül alakult
reformbizottságok összetételét és munkáját, valamint szorgalmazták az érdek-képviseleti
rendszer reformját. Az is elhangzott, hogy legyenek „társadalmi légkört” javító
intézkedések, ilyen volt pl. az, hogy állampolgári jog legyen az útlevélhasználat, vagy
változtassák meg az izgatás büntetőjogi tényállását, és tegyék lehetővé a fegyver nélküli
katonai szolgálatot a hadkötelesek számára. A javaslatok között szerepelt egy
alkotmánybíróság felállítása, a kormány és a pártvezetés üléseinek nyilvánossá tétele is,
valamint megfontolás tárgyává tették, hogy a következő országgyűlési választáson az
ellenzék is indítson néhány körzetben ellenjelöltet. Az is elhangzott ezen a
tanácskozáson, hogy az ülés anyagát a Beszélő című szamizdat lap le fogja közölni.15
A következő években jellemző értelmezésbeli bizonytalanságra mutatott rá a tanulmány
I. részében már hivatkozott, az MSZMP Politikai Bizottsága 1986. július 1-jén kiadott
határozata a belső ellenzéki és ellenséges tevékenységről és a hozzá kapcsolódó párt- és
állami feladatokról. Ez a határozat a korábbi, 1982. március 30-i határozat végrehajtását
elemezve állapította meg, hogy az ellenzéki, ellenséges tevékenység megítélésében és
kezelésében bizonytalanság van. Ennek egyik okát abban látták, hogy a párttagságot és
a közvéleményt nem tájékoztatták megfelelően a jelenségekről, miközben a külföldi
magyar nyelvű „ellenséges” rádiók széles körű publicitást biztosítottak az ellenzéknek.
4
Így a közvélemény számára nem volt világos a helyzet, és a magyar külképviseletek sem
rendelkeztek eligazító információkkal. A PB júliusi határozata leszögezte, hogy az
ellenséges tevékenységgel szemben továbbra is elsősorban politikai eszközökkel kell
fellépni, ugyanakkor egyértelműsíteni igyekezett, hogy azokkal szemben, akik
„szervezett illegális politikai tevékenységben rendszeresen részt vesznek”, vagy az
„imperialista fellazító és propagandaközpontokkal” kapcsolatban vannak, hatósági
eszközöket kell alkalmazni. A határozat kitért arra is, hogy a propagandában ennek
megfelelően kell használni az „ellenséges” minősítést. Még abban az évben, október 14én az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága állásfoglalást jelentetett meg a
határozatot követő tájékoztatási feladatokról. Ebben azt hangsúlyozták, hogy a
párttagságot indokolt esetben informálni kell az ellenséges csoportokkal kapcsolatos
politikai kérdésekről, és szorgalmazták, hogy alakuljon az agit-prop osztályon állandó
munkacsoport az elemzések elvégzésére és a tájékoztatás megszervezésére. A
tájékoztatás címzettjei elsősorban a pártbizottságok és a külképviseletek voltak. Az agitprop osztálynak ezenfelül tervet kellett készítenie arra is, hogy a napilapok és folyóiratok
miként végezzék a párthatározatnak megfelelő tömegtájékoztatást. Eszerint a sajtónak
előírták, hogy közöljön elemző cikkeket az ellenséges tevékenység megkülönböztető
jegyeiről és a „nemzetközi osztályharccal való összefüggéseiről”, és esetenként vállaljon
„nyílt, érvelő polémiát” az ellenséges, ellenzéki nézetekkel.16
Ekkorra már megszületett a sajtótörvény, aminek körülményeit részletesen bemutattuk a
tanulmány I. részében. Nem véletlen tehát, hogy a tájékoztatás nem kielégítő voltában
látta a pártvezetés az ellenzéki tevékenységek elhatárolásának problémáját, és így már a
sajtótörvény ürügyén próbálta meg konkretizálni az ellenség/ellenzék fogalom
értelmezését és a jelenség kezelését. A „második nyilvánosság”-ot és a „kettős
publikálás” korlátozását állította a középpontba az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási
és Kulturális Osztálya 1987. szeptember 17-én, amikor javaslatot fogalmazott meg a
Politikai Bizottság számára. Utalva a korábbi – 1980. december 9-ei és 1982. március
30-ai – párthatározatokra, valamint a sajtótörvény megalkotására, a KB megállapította,
hogy az úgyevezett kettős publikálásra vonatkozó direktívának a „publikációs normák és
a szerkesztői felelősség lazulása miatt” csak részben sikerült érvényt szerezni. A javaslat
kiemelte, hogy ennek részben a jogi alapok hiánya volt az oka, mert a jogrendszer csak
az adott írások megjelentetését szankcionálhatta a tartalom alapján, de a közlési
lehetőségek korlátozására nem adott lehetőséget. Továbbá nem volt világos, hogy mit
tekintettek „ellenséges orgánumnak”, így nem volt egyértelműen behatárolható azoknak
a médiumoknak a köre, amelyek a kettős publikálás szempontjából szóba jöhettek. Az
anyag készítői megállapították, hogy noha a Politikai Bizottság 1986. július 1-jei
határozatában éppen ezeket a bizonytalanságokat igyekezett kiküszöbölni, továbbra is
felemás maradt a szerkesztők magatartása. Magyarországon ekkorra jócskán csökkent a
párt politikája iránti bizalom, és érezhető volt a Szovjetunióban meginduló publikálási
liberalizációnak, a glasznosztynak a hatása. Időközben a „második nyilvánosság”
keretében kiadott művek száma a sokszorosára növekedett, és az értelmiség nagy része
rendszeresen olvasta a szamizdat irodalmat. Az eredmény az lett, hogy elmosódott a két
nyilvánosság közötti határ, sok volt az átfedés, és az értelmiségi közvélemény a
véleménynyilvánítás szabadsága jelének tekintette az illegális kiadványok létezését. A
javaslat azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy a második nyilvánosság életterét és
vonzerejét úgy lehet szűkíteni, ha közben bővítik a hivatalos nyilvánosság kereteit és
sokszínűvé, tagoltabb struktúrájúvá alakítják át. A kettős publikálással szemben nem
javasolták a direkt, adminisztratív eszközök alkalmazását, sem a szerzők szerinti
megkülönböztetést, hanem a műfaji különbségtételt és a differenciált állami támogatást
tartották célszerűnek bevezetni.17
Így tehát láthatóvá vált, hogy a pártdokumentumokban az ellenzék/ellenség fogalom
milyen változáson ment keresztül, és látni lehetett, hogy nincs visszaút a
véleményszabadság értelmezésében. Mire 1988, a gazdasági stabilizáció első éve
elérkezett, a nyilvánosság szélesedése megállíthatatlanná vált. A pártvezetés
5
egyértelműen emellett foglalt állást, holott az értelmezésbeli bizonytalanság továbbra is
fennállt, és ez – amint látni fogjuk – a politikai rendőrségre rótt nagyobb feladatot.
A politikai rendőrség tevékenysége 1988-ban
A pártvezetés számára 1988-ban az volt a legfontosabb, hogy az 1987-ben elfogadott
kormányprogramot végre tudják hajtani. 1988-at a stabilizációt megalapozó évnek
tekintették, és minden állami szervnek ehhez kellett igazítania a feladatát. A
Belügyminisztérium
III/III.
Csoportfőnöksége
az
év
elején
összeállított
munkaprogramjában megállapította, hogy „új szakasz kezdődik a politikában”, és a
csoportfőnökség felelőssége lesz az, hogy megkülönböztesse a kormányprogrammal
ellenséges személyeket azoktól, akik támogatják ugyan a végrehajtását, de annak egyes
elemeivel vitáznak. A munkaprogram megerősítette azt az elhatárolási bizonytalanságot,
ami korábban is jellemezte a politikai vezetést, és ez egyértelműen – továbbra is – a
politikai rendőrségre hárította a nagyobb felelősséget. A hozzáállásuk az volt, hogy a
csoportfőnökség gyűjtsön és juttasson el minél több információt a felső párt- és állami
vezetésnek, ezzel segítse a tisztánlátást, és szorítsa „tűréshatárokon belülre” az
ellenséges tevékenységet. A munkaprogram kiemelte, hogy az előző évekhez hasonlóan
folytatni kell az ifjúságvédelmi munkát, az addigiakhoz képest körültekintőbben kell
végezni a beszervezéseket, a nemzeti radikális ellenséges-ellenzéki vonulathoz tartozó
célszemélyek elleni bizalmas nyomozásokat folytatatni kell. Változatlanul cél volt az
„ellenzékkel évtizedekig »együttélő« hálózati kontingens” kiépítése és megerősítése. Az
egyházak szerepét is előtérbe állította a munkaprogram: a politikai rendőrségnek el
kellett érnie, hogy „az egyházakban lévő feszültségoldó erő a kibontakozási program
szolgálatába állítható legyen”, továbbá őrködjön afelett, hogy „az egyházi reakció elleni
harc továbbra is egyházi kereteken belül maradjon”. A munkaprogram hozzátette, hogy
ezzel egyidejűleg támogatják „a lojális egyházpolitikai erőket, bázisukat és
akcióegységüket operatív eszközökkel” erősítik. A bizalmas nyomozások folytatásával az
volt az elsődleges cél, hogy a különböző platformon tevékenykedő ellenséges-ellenzéki
csoportok egységtörekvéseit akadályozzák, és a nézetkülönbségeket, érdekellentéteket
fokozzák. A szamizdat irodalom felderítésére is folytatni szándékoztak bizalmas
nyomozást, és az illegális kiadványok megjelentetését is késleltetni, illetve akadályozni
akarták.18
A fenti kérdéseken túl egyre sürgetőbben került az üléseken napirendre a politikai
helyzet átfogó vizsgálata, elsősorban az állambiztonság szemszögéből. Az 1988 elején
megtartott szakmai aktívaértekezlet anyagát március végén összegezték írásban. Ezen
az értekezleten – hivatkozva a kormányprogram téziseire – megkísérelték az „ellenzék”
fogalmát pontosítani, és egyben elhatárolni a „másként gondolkodó” fogalmától. A
politikai rendőrség szerint az „ellenzék fogalma alatt olyan politikai csoportosulást kell
érteni, amelynek meghatározott ideológiai arculata, szervezeti hierarchiája, politikai
programja van, ez alapján tevékenykedik és a társadalomban alternatív szerepre készül”.
Az állambiztonság értelmezésében a „másként gondolkodónak” csak „politikai kategória”ként van jelentősége, ami azt jelenti, hogy mindenki, aki a párt politikájától eltérően
közelít meg egy kérdést, másként gondolkodónak minősül. Az aktívaértekezleten
azonban egyértelműen megállapították, hogy az állambiztonságnak ezzel a kategóriával
nincsen dolga, a parancsok kifejezetten tiltják is az ezzel való állambiztonsági
foglalkozást, ezzel szemben a politikai ellenzéket a szocialista rendszerek nem tűrik meg.
Az akkor érvényes párthatározat kötelezte a politikai rendőrséget az „ellenzéki-ellenség”
fogalom használatára, ez a definíció azonban nem bizonyult elégségesnek. Az
állambiztonság számára ennél megfoghatóbb kategóriára volt szükség, ugyanis
különbséget kellett tenni az egyes ellenzéki irányzatok között, néven nevezve az egyes
politikai platformokat, mint pl. nemzeti radikális ellenség vagy fasisztoid ellenség stb. Az
„ellenzék” fogalom mellett az állambiztonságnak az is fejtörést okozott, hogy a
proletárdiktatúra „össznépi állammá” fejlődésének az 1987. nyári KB-ülésen meghirdetett
vízióját miként kell értelmezni. Ennek a lényegét abban ragadták meg, hogy az „össznépi
6
állammá” fejlődés során az állam elnyomó funkciói egyre inkább háttérbe szorulnak a
szervező, döntésorientáló funkciókkal szemben. A politikai rendőrség úgy látta, hogy
ebben a folyamatban az olyan „konstruktív elégedetlenség”, amelyik „többet, jobbat
akar”, előrevivő szerepet játszik. Nyilván itt is az elhatárolási ismérvek okoztak gondot:
hol húzódik a konstruktív elégedetlenség politikai tűréshatára? Az állambiztonság szerint
itt nem lehetett éles vonalat meghúzni, hanem inkább egy szélesebb sávban
gondolkodtak, amelyhez az eligazodási pontokat a Politikai Bizottságnak a fentebb már
említett 1986. július 1-jei határozata adta meg. Ehhez kapcsolódott szorosan Grósz
Károlynak a parlamentben 1987 őszén tett következő kijelentése: „Akik hajlandók velünk
együttműködni a mostani helyzetben, elfelejtjük, hogy tegnap, meg tegnapelőtt miket
mondtak.” A politikai rendőrség tehát úgy értékelte, hogy a közmegegyezésre, a nemzeti
egység kialakítására való törekvés az egyes ellenzéki csoportok esetében enyhébb
elbírálást eredményez, és ez az állambiztonság részéről nagyobb differenciálási
képességet és toleranciát igényel majd.
Időközben egyre szaporodtak az új egyesületek, klubok, ami a politikai rendőrséget
újabb feladatok elé állította. Már nem tekinthettek ellenségként minden új szerveződésre,
mert a stabilizáció, a kibontakozás érdekében a pártvezetés is szélesebb együttműködést
hirdetett meg. Az állambiztonság álláspontja az volt, hogy minden olyan egyesület,
amely „nem hordoz ellenséges törekvéseket”, alakuljon meg, de továbbra is figyelemmel
kell kísérni őket. Az értekezleten úgy értékelték a szakkollégiumok helyzetét, hogy noha
pozitív volt a kezdeményezés, 1988-ra az ellenséges körök bázisaivá váltak. Az eltorzulás
okát a fiatalok „politikai iskolázatlanságában”, valamint a „politikai felügyelet” és
„irányítás” hiányosságaiban látták, aminek következtében a politikai rendőrség szerint a
szakkollégiumok nem segítették, hanem „keresztezték” a párt politikáját.
Az új útlevéltörvény szintén nehezebb feladatot rótt az állambiztonságra. A világútlevél
bevezetését a felső vezetés „hangulatjavító” célzattal indokolta, ám a politikai rendőrség
szerint szerencsésebb lett volna azzal érvelni a nyilvánosság előtt, hogy erre az
intézkedésre valóban megértek a feltételek. A felső vezetés „hangulatjavítási” szándéka
nem mentette fel az állambiztonságot a célszemélyek külföldi utazásainak további
megfigyelése alól, ám ezt sokkal nehezebb körülmények között kellett tovább végeznie.
A szabadabb utazással megnövekedett felelősség és munkateher mellett a politikai
rendőrségnek külön oda kellett figyelnie azokra az Erdélyből áttelepült személyekre, akik
a magyar ellenzéki csoportokkal együtt aktív tevékenységet folytattak. Őket ellenőrizte
ugyan az állambiztonság, de várták, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága foglaljon
egyértelműen állást a határ esetleges teljes megnyitásáról.
Mindeközben a csoportfőnökség munkájának feltételeit is érintette az egyre nehezülő
gazdasági helyzet. Nyilvánvaló volt számukra, hogy a hálózati munkára nem fognak
külön eszközöket kapni. Ez azt jelentette, hogy a meglevő keretet kellett célszerűbben
elosztaniuk annak érdekében, hogy kellőképpen tudják kompenzálni a „lelkiismeretes és
eredményes” munkát végző hálózati személyek tevékenységét, ugyanakkor csökkenteni
kényszerültek az olyan ügynökök számát, akik kevés jelentést adtak le, és évek óta nem
végeztek érdemi munkát. Ez utóbbiak leépítését azzal is alátámasztották, hogy a
társadalmi kapcsolatoktól is sok információt megkapnak, és erre felesleges hálózatot
szervezni, így tehát gazdasági okokból az állambiztonság „racionalizálni” kényszerült a
hálózati munkát is.
A gazdasági problémák mellett a személyi jövedelemadó bevezetése és a személyi szám
szerinti nyilvántartás is – a hálózati személyek könnyebb dekonspirálódása miatt –
komplikálta az állambiztonság munkáját. A lebukás veszélye miatt a „K” lakásokat
legalizálni kellett. Ennek érdekében az adóhatóságok felé intézkedtek, hogy „ez a terület
az állambiztonsági érdekeknek megfelelően SZT állománnyal védve legyen”. Ennek
kapcsán szükségesnek látták végiggondolni a „K” lakások eddigi rendszerét, és felhívták
arra a figyelmet, hogy a „nagyobb konspirációs biztonság” miatt a rugalmasabb „F”, azaz
7
fizetővendég lakásokkal kellene számolni a jövőben. Azt is megemlítették az
aktívaértekezleten, hogy a gazdasági kényszerek miatt nem fognak tudni mindenben
eleget tenni a baráti állambiztonsági szervek kéréseinek.
Részben a gazdasági helyzettel, részben pedig biztonsági okokkal függött össze, hogy a
hírszerző eszközök lecserélését is tervezték 1988 második felére. A csoportfőnökség
gépkocsi-állományát rádiótelefonnal és kisebb telefonközponttal szerelték fel az akciók
eredményesebb lebonyolítása érdekében. Konspirációs szempontból fontos fejlemény volt
az úgynevezett „crossbar” telefonvonal bevezetése. Ez nyilván – a hívott számok
automatikus rögzítése miatt – a csoportfőnökség vidéki hálózati kapcsolatainak
beazonosíthatóságát érintette érzékenyen. További lényeges pont volt a szamizdat
irodalom terjesztésének akadályozása és a lakhelyellenőrzés kérdése. A politikai
rendőrségnek itt azt kellett mérlegelnie, hogy az esetleges nyílt intézkedés eredménye
arányban áll-e Magyarország külkapcsolatait is érintő nyugati sajtóvisszhanggal.19
Ez annál is inkább fontos kérdés volt, mert az 1988. március 15-ei magyarországi
ünneplések kapcsán a nyugati sajtót legfőképpen a nem hivatalos események érdekelték.
A március 7-ei parancsnoki értekezleten a közelgő március 15-ére kellett felkészülni. A
politikai rendőrség a korábbiakhoz képest „nehezebb operatív helyzetre” készült, és az
alapvető cél továbbra is az volt, hogy az utcán „ne a rendőri fellépés domináljon”. Három
fázisban készült az állambiztonság az ünnepre. A megelőző időszakban az
információgyűjtés és -elemzés mellett „figyelmeztető beszélgetéseket” kívántak tartani a
szamizdat kiadókkal, amelynek során az érintettek tudomására kívánták hozni, hogy a
„rendőrség felkészült”, és „amennyiben március 15-én a »spontán« ünneplések túllépik a
demokratikus kereteket és rendbontás történik”, azokért elsődlegesen őket teszik majd
felelőssé. Az ünnep napjára megerősítették, hogy nyílt rendőri intézkedésre „csak
rendbontó, garázda magatartás” esetén kerülhet sor, viszont a felvonulás útvonalát a
rendőrség szabja meg, és a „hangadó személyeket” az állambiztonság fénykép, video,
tanúk útján dokumentálni fogja. Az ünnepet követő napokra a „negatív szereplők”
személyazonosítását tűzte ki célul a politikai rendőrség, mellyel a szabálysértési eljárások
megindításának a lehetőségét kívánták biztosítani.20
A Horváth József csoportfőnök, vezérőrnagy által 1988 áprilisában a Magyar
Népköztársaság ellen irányuló imperialista propagandáról készített összefoglaló szerint a
nyugati hírügynökségek a hivatalos ünneplésekről csak szűkszavúan, tárgyilagosan
tudósítottak. Ezzel szemben a nem hivatalos felvonulásokról és megemlékezésekről
terjedelmes írásokban számoltak be, és írtak az egyes ellenzéki személyek elleni rendőri
intézkedésekről is. Úgy értékelték, hogy a korábbi évek ünnepeihez képest 1988-ban az
ellenzék
nemcsak
általánosságban
hangoztatta
az
emberi
jogokat,
hanem
hangsúlyozottan követelték a szovjet csapatok távozását, a kormány lemondását, igazi
reformok bevezetését, és elítélték a romániai magyarok erőszakos asszimilációját. A
nyugati sajtó szerint az ellenzéknek azon a napon kettős célja volt: egyrészt felmérte a
saját erejét és befolyását a tömegekre, másrészt igyekezett kipuhatolni a rendszer
tűrőképességének határait. A rendőrség szerepéről azt írták, hogy „bár rendkívül nagy
erőkkel” vonult ki, de a provokációk ellenére is mindvégig a háttérben maradt, tehát
egyértelműen toleránsnak minősítették a magatartását. Az összefoglaló anyagban
azonban a csoportfőnök megjegyezte, hogy a nyugati sajtóban a várható későbbi
értékelő írások már torzítani fognak. Egyrészt a felvonuló tömeg létszámát erősen felfelé
fogják kerekíteni, másrészt az egyes ellenzéki személyekkel kapcsolatban alkalmazott
„előzetes korlátozó rendőrhatósági intézkedéseket” majd a „hatalom idegességének” és
„belső bizonytalanságának” fogják tulajdonítani.21 A „belső bizonytalanság” nem volt
alaptalan feltételezés, mert annak ellenére, hogy a rendőri fellépést csak nyílt, garázda
magatartás esetén szándékoztak bevetni, a március 15-ei ünnep reggelén preventív
módon vettek őrizetbe ismert ellenzéki személyeket.22 A nyugati sajtó a budapesti
eseményeket egyöntetűen az európai szocialista országokban végbemenő változások
részének tekintette, és határozottan azt a véleményt fogalmazták meg, hogy a gazdasági
8
reformot drasztikus politikai reform nélkül nem tudják majd végrehajtani. Logikus
érvelésük szerint az emberek a gazdasági kényszerek szülte életszínvonal-csökkenéssel
járó nehézségeket csak akkor fogják tudni elviselni, ha ehhez felülről jövő, tudatosan
irányított politikai átalakulás is kapcsolódik.23
Ezt nagyon jól látták Nyugaton, ugyanis az ellenzéki csoportok törekvése elsődlegesen a
politikai reformokra irányult, mint ami előfeltétele volt a gazdasági reformoknak is. A
szocialista rendszer zártsága kitermelte – a nyugati tendenciákkal is egybeesően – az
emberi jogok valódi megélésének igényét. A pártvezetés is felismerte ezt, amit a
világútlevél bevezetése és a tájékoztatáspolitika változásai is mutattak. A fojtó légkörű
egypártrendszer helyett a tömegek nyitott társadalomban kívántak élni, ennélfogva egyre
nagyobb teret kellett engedni a vélemény szabad kimondásának, a szabad
szerveződéseknek és az utazásoknak. 1988 első felében számos olyan esemény történt,
amit itt érdemes felidézni. Január 28-án Budapesten vitát rendeztek a nyilvánosságról, és
felhívást adtak ki a Nyilvánosság Klub megalakítására.24 Néhány nap múlva, január 30án tartotta meg első nyilvános ülését a Magyar Demokrata Fórum a Jurta Színházban.
Január folyamán megtartották Budapesten az első tőzsdenapot, több kisszövetkezet és
szervezet önálló kiadói jogot kapott (pl. Maecenas), februárban újraindult az 1986-ban
betiltott Rakpart Klub, megalakult a Vállalkozók Országos Szövetsége. Március–áprilisban
felgyorsultak az események: felhívás jelent meg a Szabad Kezdeményezések
Hálózatának létrehozására, megszűnt a Tájékoztatási Hivatal, megalakult a Fiatal
Demokraták Szövetsége (Fidesz), kizárták az MSZMP-ből Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt,
Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. Május 1-jén megalakult a Szabad Kezdeményezések
Hálózata,25 május 14-én a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, június
5-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága jelentette be megalakulását.26
Érthető, hogy a politikai rendőrségnek is folyamatosan alkalmazkodnia kellett a
változásokhoz. Politikaszolgálati szerepéből adódóan a pártvezetés döntéseit alapul véve
kellett hol megelőzni, hol pedig követni az igen gyors eseményeket. Az 1988. június 6-án
megtartott parancsnoki értekezlet emlékeztetőjéből kiderül, hogy az állambiztonság
kereste a munkájához az eligazodási pontokat. Egyértelművé tették, hogy a politikai
rendőrségnek az egyik ilyen biztos pont az akkor hatályos Büntető Törvénykönyv által
meghatározott „ellenséges tevékenység” volt, melynek felderítésére, dokumentálására,
akadályozására és korlátozására vállalkoztak, de annál többre nem. Szóvá tették, hogy a
politikai vezetés elkényelmesedett az utóbbi években, és 1988-ra hiányzott az az
„egységes ellenségkép”, ami az állambiztonsági munkát orientálhatta volna. Elhangzott
az értekezleten az is, hogy „senki ne várja el, hogy az állambiztonsági munka előbbre
tartson, mint a politikai munka”, ami nyilván azt jelentette, hogy a politikai rendőrség
nem kívánt politikai döntéseket hozni. Ehhez kapcsolódott, hogy várták véleményezésre
az új egyesületi törvény tervezetét, ami a munkájukat is meghatározza a jövőben. Annyit
már a június 6-ai értekezleten is rögzítettek, hogy egy egyesület vagy bármely más
szervezet tevékenysége önmagában nem azonosítható egyes tagjai ellenséges
tevékenységével és szándékaival. Az állambiztonság feladata az volt, hogy ezekből a
szervezetekből kiszűrje a célszemélyeket, és operatív eszközökkel figyelje és akadályozza
tevékenységüket. Hasonló volt a hozzáállás a sajtóorgánumokhoz is. Nem a
szerkesztőségek ellenőrzése volt a cél, hanem annak felderítése, hogy ki akar titoknak
minősített információt megjelentetni.
Ezen az értekezleten is szóba került a hálózati személyek és a hivatalos kapcsolatok
kérdése. A gondot egyrészt a hálózati személyeknek az ellenzéki csoportokba való
beépülése okozta, mert arra kellett vigyáznia az állambiztonságnak, nehogy ők vigyék be
az ellenséget az úgynevezett védett objektumba. Másrészről pedig az újonnan alakuló
szervezetek vezetői hivatalos kapcsolatnak minősültek, és a politikai rendőrségnek fel
kellett venni velük a kapcsolatot. Az emlékeztetőből kiderül, hogy 1988-ra a hivatalos
kapcsolatok egy része elzárkózó magatartást tanúsított, és erre lehetett számítani az új
szervezeteknél is.27
9
A nyár folyamán aztán az említésre érdemes ellenzéki megmozdulások mellett további új
szervezetek alakultak meg, és a politikai vezetésben is történtek változások. Vessünk
ezekre is egy pillantást, természetesen a teljesség igénye nélkül! Június 12-én Grósz
Károly a munkásőrparancsnokok országos értekezletén kijelentette, hogy ha szükséges,
akkor adminisztratív eszközöket is igénybe vesznek az ellenzékkel szemben. Június 16án, a Nagy Imre és mártírtársainak 30 évvel azelőtti kivégzésére való – a Történelmi
Igazságtétel Bizottság felhívására történt – ellenzéki megemlékezések során
bebizonyosodott, hogy Grósz Károly nemcsak fenyegetőzött, mert a rendőrség kordont
állított fel, majd erőszakkal oszlatta fel a felvonuló tömeget. Júniusban megalakult egy
újabb szakszervezet, a Tudományos Dolgozók Szakszervezete, majd megalapították a
Magyar Közvélemény-kutató Intézetet.28 Pozsgay Imrét államminiszterré választották,
Nagy Sándor lett a Szakszervezetek Országos Tanácsa új főtitkára. Nagy Sándor
júliusban bejelentette, hogy törvényben kell szabályozni a dolgozók sztrájkjogát is, de
ügyelni kell arra, hogy a munkabeszüntetés ne kaphasson politikai jelleget.
Augusztusban a KISZ felvetette, hogy nem tudja vállalni az egész ifjúság
érdekképviseletét, ezért javaslatot tett a Magyar Ifjúság Országos Tanácsának a
létrehozására, amely népfrontként tömörítette volna a fiatalok egyenjogú szervezeteit,
köztük a KISZ-t is. Augusztus 19-én az államalapítás tiszteletére tartott ünnepségen az
Elnöki Tanács elnöke kijelentette, hogy új alkotmányra van szükség, amely egyértelműen
szabályozza az állampolgárok és a hatalom viszonyát. Augusztus végén Balatonszárszón
a szakkollégiumok és klubok, ellenzéki szervezetek társadalompolitikai találkozót
tartottak.29 A Szárszó’88 elnevezésű tanácskozáson záródokumentumot fogalmaztak
meg,
ajánlást
tettek
a
készülő
egyesülési
és
gyülekezési
jogról
szóló
törvénytervezetekhez, valamint „Szárszói Front” névvel alapítói nyilatkozatot tettek egy
országos hatáskörű, független politikai-társadalmi szervezet létrehozására.30
1988 nyarán jogtudományi tanulmányok jelentek meg a szabadságjogok értelmezéséről.
A politikai intézményrendszer reformja megkövetelte az állampolgári jogok
újragondolását is, és még mielőtt az alapvető jelentőségű törvények megszülettek volna,
neves jogászok fejtették ki álláspontjukat a Világosság című folyóiratban. Schmidt Péter
a fogalmak lehetséges értelmezéseinek vizsgálata során a szabadságjogoknak a politikai
rendszerben elfoglalt helyét elemezte. Ez újszerű megközelítés volt a jogi
szakirodalomban. Schmidt rámutatott arra, hogy a szocialista értelmezésben egyre
inkább előtérbe kerül az államhatalom korlátozhatósága és a szabadságjogok jogi
garanciarendszerének kimunkálása. Hangsúlyozta a politikai szabadságjogok fontosságát,
és egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állam elé állított jogi korlátok
nélkül nem lehet elérni a szabadságot.31
Holló András arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1972-es alkotmánymódosítás óta nem
valósult meg az alapjogok törvényi szabályozása. Szerinte a jogok feletti állami
ellenőrzés csak törvényességi lehet, a bírói jogvédelmet biztosítani kell, és a jogok
érvényesülésének hatósági jogi korlátja az utólagos állami beavatkozás modelljét kell
követnie.32 Kilényi Géza az egyesülési és a gyülekezési jogról írt tanulmányt. Ekkor már
zajlott a törvények tervezetének előkészülete, és Kilényi modellértékűnek és a
demokrácia fokmérőjének tekintette a spontán állampolgári kezdeményezésekhez
kapcsolódó jogok biztosítását. Kimondta azt, hogy egy monolitikus, központból vezérelt
politikai intézményrendszer keretei között nagyon kevés tere lehet a társadalmi
önszerveződésnek, és ez volt a helyzet Magyarországon is. Emlékeztetett arra, hogy
1976-ban a jogrendszer részévé vált33 az ENSZ 1966-os Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya, mégsem épültek ki a jogok garanciái. Úgy vélte, hogy a
törvények megalkotása előfeltétele annak, hogy a bürokrácia részéről megszűnjön az
önszerveződésekkel szembeni bizalmatlanság.34
Láthatjuk, hogy szélsebesen haladtak előre az események és a tudományos életben is a
változások, a politikai rendőrségnek így már a tavaszi álláspontjához képest is tovább
10
kellett lépnie. Az 1988. szeptember 12-én megtartott parancsnoki értekezleten be kellett
látniuk, hogy nem várhatnak arra, hogy majd „tiszta kép” lesz, hosszabb távra szóló
iránymutatást kapnak, és a politikai vezetés megmondja, mit kell csinálniuk.
Szembesültek azzal, hogy nekik maguknak kell a tájékozódási pontokat megtalálni a napi
feladatokhoz, és saját kezükbe venni az események irányítását. Úgy értékelték a
helyzetet, hogy „egy új szocializmuskép formálódik”, az ebben való eligazodást azonban
számukra különösen két tényező nehezítette. Egyrészt megjelentek a „polgári ideológiai
töltésű” nézeteket hordozó féllegális, legális alternatív szervezetek, amit nem volt
egyszerű a szocialista rendszerben elhelyezni. Másrészt azt is felmérte a politikai
rendőrség, hogy „egysíkúsághoz szokott” a gondolkodásuk, ezzel szemben a kialakult
helyzetben differenciálási képességre volt nagy szükség. A politikai vezetés
bizonytalansága ellenére az állambiztonságnak folytatnia kellett a munkát, és
alkalmaznia kellett az érvényben levő parancsokat. Ez azért jelentett nagy gondot, mert
az állambiztonsági munkát szabályozó parancsok alapvetően az illegális tevékenységre
irányultak, 1988-ra azonban az addig üldözött csoportok helyzete a legalizálódás
irányába mozdult el. Már folytak az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvények
előkészületei, ám ezek még nem nyújthattak biztos fogódzót az állambiztonságnak. A
pártvezetés egyre toleránsabbnak bizonyult az újonnan alakuló szervezetekkel szemben,
és az a helyzet állt elő, hogy az időközben bejegyzett új szervezetekkel kapcsolatban az
állambiztonságnak már egyfajta védelmi funkciót is el kellett látnia. Az állambiztonság
alapvetően az illegális tevékenységek felderítésére és dokumentálására fókuszált, a
legális szervezeteket azonban – a pártállam sajátos felépítéséből adódóan – védenie
kellett. Mivel a pártállamban minden legálisan létező szervezetnek a szocializmus építését
kellett szolgálnia, az állambiztonság politikaszolgálati szerepéből adódóan a
legális/illegális kategória volt a munkájukat meghatározó ismérv. Ebben az átmeneti
időben azonban ez a fekete-fehér képlet megdőlt, relativizálódott az illegalitás/legalitás
fogalma és a belső ellenzék megítélése, viszont a helyzetre alkalmazható új
állambiztonsági parancsot még nem adtak ki. A parancsnoki értekezletek anyagát
olvasva az a benyomásunk támad, hogy a politikai rendőrség egy kicsit magára maradt
az ellentmondás feloldásában. Segítségül a marxista dialektika törvényeit próbálták
alkalmazni, ami az ő értelmezésükben azt jelentette, hogy ha az új szervezetek – külön
nevesítve az emlékeztetőben az MDF,35 SZKH,36 Fidesz – legalitást nyernek az új
egyesületi törvénnyel, továbbra is kell állambiztonsági munkát végezniük velük
kapcsolatban. Ez konkrétan azt jelentette, hogy fel kellett deríteniük a társadalomellenes
tevékenységet végző személyeket, de magát a szervezetet a tagsággal együtt hagyni
kellett szabadon tevékenykedni. Információik szerint ezek az új szervezetek igyekeztek
saját köreikben a szélsőséges személyeket elszigetelni, és az állambiztonság ehhez
kívánt segédkezet nyújtani. Preventív módon igyekeztek kiszűrni azokat a szervezeteket,
amelyeknek hivatalosan deklarált céljai ellenségesek voltak. Ehhez szélesebbre tárták az
információszerzési és védelmi tevékenységet, és ezzel egyidejűleg szűkebbre vonták az
intézkedések skáláját.37
A politikai rendőrségnek 1988 őszén konkrétan a névtelen levelek, röpcédulák,
falfirkálások minősítése jelentett nagy gondot. Az október 31-ei parancsnoki értekezleten
felvetetődött, hogy ezeket a jelenségeket tartalmuktól függően a politikai
bűncselekményektől
át
lehetne
sorolni
a
személyiségi
jogokkal
vagy
a
véleménynyilvánítás jogával összefüggő bűncselekmények kategóriájába. Sőt, ezen
túlmenően a politikai rendőrség az alternatív csoportok és személyek által keletkeztetett
összes iromány kezelését és minősítését is megoldandó feladatnak tekintette. A dilemmát
az okozta, hogy jogilag nem lehetett ellenségesnek minősíteni pl. egy tüntetésre felhívó
röplapot, ugyanakkor megítélésük szerint ezek az anyagok az ellenséges tevékenységet
szolgálták. Ezért úgy döntöttek, hogy a készítő személyének megállapítása érdekében a
nyomozati munkát minden esetben elvégzik, ám az „elkövető” kilétének megismerése
esetén feleslegesnek tartották a bizalmas nyomozás elrendelését is. Arra is felkészültek,
hogy a gyors események hatására az addig passzívabb társadalmi rétegek is elkezdenek
politizálni, és ez szükségessé tette, hogy a megyeszékhelyeken kívüli nagyobb
11
városokban is kiépítsék a megfelelő kapcsolatokat. Ezzel egyidejűleg tervezték kibővíteni
az állambiztonsági önkéntes rendőri csoportok számát is, akiket rendkívüli eseményekkel
kapcsolatos feladatokra is fel akartak készíteni.38
Az 1988-ban megtartott utolsó, december 5-ei parancsnoki értekezlet emlékeztetője
szerint az állambiztonságnak továbbra is nyitott kérdés volt az „ellenség” meghatározása.
Kiindulópontjuk az volt, hogy „az ellenség nem tűnt el, csupán rugalmasan
alkalmazkodott a társadalmi valóság változásához, a legalitáshoz, és a különböző
alternatív szervezetben vezető szerepre tett szert”. Nyilván ez a mondat megérne egy
hosszabb elemzést, most azonban annyit kell megjegyeznünk, hogy a politikai
rendőrséget – saját bevallása szerint is – eleinte elbizonytalanította az, hogy a politikai
vezetés által ösztönzött társadalmi demokratizálódás következtében az alternatív
szerveződések politikai erőként jelentek meg, és az addig ellenségnek tekintett
személyek és csoportok legalitást nyertek, sőt politikai alternatívát jelentettek. Ezért
láthatjuk azt, hogy 1988 második felétől már egyre inkább az „alternatív csoportok”
kifejezést használja az állambiztonság, és a szó jelentéséből kiindulva az „alternatíva”
nem jelenthetett egyúttal „ellenséget” is. Ezen az év végi parancsnoki értekezleten a
politikai rendőrség célul tűzte ki az állambiztonsági munka minden területen való
reformját, aminek központi eleme a nagyobb rugalmasság és decentralizálás volt. Külön
kiemelték, hogy a hálózati munkát az eddigiekhez képest árnyaltabban kell majd
végezni, mert az információk elemzése során meg kell tudni különböztetni a „progresszív
mozgásra” vonatkozó információkat az „ellenséges tevékenységre” vonatkozóktól.39
Még mielőtt rátérnénk az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatok
parlamenti vitájának és az állambiztonsági parancsnoki értekezletek 1989-es anyagának
bemutatására, nézzünk meg egy konkrét, röplapterjesztéssel kapcsolatos esetet, amely
jól mutatja az 1988-as év állambiztonsági munkájában beállt változásokat, valamint a
vélemény-bűncselekményekhez való hozzáállás szelídülését. A röplap a szakszervezetből
való kilépésre hívott fel, és valódi érdekképviselet követelt.
„Apu, mikor megyünk már megint stencilezni?”40
Ez a kérdés 1988 februárjában hangzott el Budapest III. kerületében egy bérlakás
liftjében. A ház egyik lakója a liftben együtt utazott egy férfival és annak kb. tízéves
kisfiával, aki a stencilezésről kérdezte édesapját. A lakótárs ezt jól megjegyezte, mert
amúgy is „rendszerellenes” személynek ismerte az édesapát. Amikor a rendőrök röplapok
után kutattak, tanúkat kerestek és adatokat gyűjtöttek, a lakótárs ezt az információt
elmondta nekik, és hozzátette, feltételezi, hogy az illető „képes” röplapok készítésére.41
A szóban forgó röplap a „Ki a szakszervezetből!” címet viselte, és 1988. január 6-ról 7-re
virradó éjszaka Budapest különböző kerületeiben több mint kétezer példányt helyeztek el
belőle, főleg levélszekrényekben. A politikai rendőrség birtokába került röplapok alapján
megindult a vizsgálat, és 1988. január 12-én a Belügyminisztérium III/1. osztálya
jelentést készített az ügyről. A jelentés szerint az „ismeretlen tettesek” a
szakszervezeteket, különösen a Szakszervezetek Országos Tanácsát (SZOT) bírálták. A
bírálat lényege az volt, hogy a SZOT nem folytat igazi érdekvédelmi tevékenységet,
hanem helyette a párt érdekeit szolgálja ki, elbürokratizálódott, nem demokratikus
módon működik, és vezetői a saját hatalmukhoz ragaszkodnak. A röplapon felvázolták,
hogy ezzel szemben mit várnának el az „igazi” szakszervezetektől, és ennek érdekében
felhívják az embereket a tagdíjfizetések tömeges megtagadására, a szakszervezetekből
való tömeges kilépésre, valamint érdekvédelmi bizottságok alakítására.
A január 12-ei BM-jelentés utalt arra, hogy a szakszervezetek, mint a Magyar
Népköztársaság alkotmányos rendjének részei, különleges védelemben részesülnek. A
politikai rendőrség megítélése szerint a röplap szövege, az érvelés módja, valamint „éles”
és „ellenséges” hangneme gyűlölet keltésére alkalmas, ezért elvileg a röplapok készítői
12
és terjesztői megvalósították a „nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettét”. Ezzel a
büntetőjogi tényállással azonban ekkor már óvatosan bánt a Belügyminisztérium, mert
„napirenden” volt a politikai rendszer átfogó reformja, amibe a szakszervezetek és az
érdekvédelem megújítása is beletartozott. Ezért a jelentés készítője nem javasolta, hogy
az ügyben „állam elleni bűncselekmény miatt” rendeljenek el nyomozást. Ehelyett arra
hívta fel a figyelmet, hogy mivel engedély nélkül állítottak elő és terjesztettek
sajtóterméket, tettük megvalósítja a sajtórendészeti vétséget és a sokszorosítógéppel
való visszaélés szabálysértési tényállását. Ráadásul január 12-én a Die Presse című
osztrák lap és az osztrák rádió is hírül adta, hogy „Magyarországon röplapokat
terjesztenek, amelyek a szakszervezetekből való kilépésre szólítják fel a dolgozókat”.42
Így a nemzetközi visszhang miatt is javasolták azt, hogy az ügyben a Budapesti Rendőrfőkapitányság III/1. Alosztálya az ismeretlen tettes(ek) ellen ne izgatás bűntette, hanem
sajtórendészeti vétség alapos gyanúja miatt rendeljen el nyomozást.43
A nyomozást ennek megfelelően másnap, 1988. január 13-án – február 29-ei határidővel
– elrendelték.44 Február 4-én a BM III/1. osztálya újabb jelentést készített, amelyben
összegezték az időközben operatív technikai eszközökkel szerzett információkat (pl.
szag- és ujjnyom-azonosítás/ujjlenyomat-azonosítás), valamint az előzetes írás- és
nyelvész szakértői véleményeket. Ebből arra következtettek, hogy a röpcédulák
terjesztésében ismert ellenzéki személyek vettek részt, és a lapok gépírásos eredetije
ugyanazon a Robotron 202 típusú írógépen készült, mint a korábban terjesztett „Nyílt
levél az országgyűlés tagjaihoz…” kezdetű irat,45 a Demokrata című „illegális” folyóirat
1986. évi 11. száma, valamint a Beszélő című szamizdat kiadvány több száma. Mindezek
azonban nem bizonyultak jogi erejű bizonyítékoknak, így a felelősségre vonáshoz további
„operatív bizonyítékok” (pl. hálózati jelentés) kellettek.46
Így február 4-én a Belügyminisztérium III/III-6-b alosztályának vezetője, „tekintettel a
röplapok nagyfokú társadalomra [sic!] veszélyességére, nagy számára, a terjesztés
szervezettségére”, úgy határozott, hogy a tettesek felderítése érdekében bizalmas
nyomozás keretében, „Robotron” fedőnéven, „Rendkívüli Esemény” dosszié nyitását
rendeli el.47
1988. január–február folyamán állampolgároktól, valamint szolgálatot teljesítő
rendőröktől származó bejelentések következtében a politikai rendőrség birtokába jutott
számtalan röplap. Célszemélyek megfigyelése során is keletkeztek az ügyben
információk, továbbá ügynöki jelentések is tartalmaztak erre vonatkozó adatokat. A
„Salamon” és „Szeges” fedőnevű célszemélyeknél „3/e operatív technikai rendszabály”-t,
azaz lehallgató készüléket működtettek. A lehallgatott beszélgetésekből olyan személyek
neveit tudhatta meg a politikai rendőrség, akik a röplapok terjesztésében vettek részt, és
az is kiderült, hogy a város mely részeiben szórtak lapokat. A „Keszthelyi Zoltán”
fedőnevű titkos megbízott pedig február 22-én beszámolt a Hazafias Népfront Belgrád
rakparti termében a szakszervezetek munkájáról tartott február 19-i előadásról. Az
előadás a Népfront keretén belül működő vitaklub, a Rakpart-klub rendezvénye volt. Az
intézmény 1982-től működött, 1986-ban felfüggesztették a működését, mert egy 1956tal kapcsolatos vitában minden véleménynek szabad teret engedett, és ezt a tágan
értelmezett szólásszabadságot akkor nem vették jó néven a hivatalos szervek. A
kényszerszünet után 1988. február 19-én tartották a második vitaestet „Kiútkeresők – a
politikai intézményrendszer és az értelmiség érdekvédelme” címmel.48 Az ügynök erről
az előadásról jóformán semmi érdemit nem jelentett arra hivatkozva, hogy csak a „büfé
mellett maradt neki hely”, és onnét „elég rosszul lehetett hallani az előadást”. Azt
azonban elmondta a tartótisztnek, hogy „a terembe igyekvőknek egy kb. 55 év körüli,
alacsony, őszes hajú, szemüveges, sovány testalkatú férfi kezéből osztogatta a »Ki a
szakszervezetből« c. röplapot”, és hozzátette, hogy a „nagy tülekedésben a férfi
ruházatát nem tudtam megfigyelni”. „Keszthelyi Zoltán” a röplapot átadta a tartótisztnek,
és további feladatul kapta tőle, hogy vegyen részt a Rakpart-klub következő, február 26-i
előadásán, amelynek témája „A nyilvánosság kockázata” volt.49
13
Az összegyűlt információk alapján március 3-án intézkedési tervet állított össze a III/III6-b alosztály. Ebben az állt, hogy az előzetes véleményeket további jogi, nyomdai és
nyelvész szakértői vizsgálatokkal meg kell erősíteni, a röplapokon található latens
nyomokat fel kell kutatni, fényképes adatgyűjtést kell folytatni, ellenséges ellenzéki
személyek gépírásmintáját be kell szerezni, alkalomszerűen operatív meghallgatásokat
kell tartani a röpcédulákat beszolgáltató személyek körében, a bizalmas nyomozást
folytatni és a keletkezett anyagokat folyamatosan értékelni kell, az elhárítási területen
foglalkoztatott hálózati személyeket pedig az előállítók és a terjesztők kilétének
felderítése érdekében feladattal kell ellátni. Az intézkedési terv végrehajtása nem
bizonyult eredményesnek, mert a Budapesti Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági
Vizsgálati Alosztálya vezetője 1988. árpilis 11-én úgy döntött, hogy az ismeretlen
tettesek ellen sajtórendészeti vétség alapos gyanúja miatt elindított nyomozást
megszünteti. A megszüntető határozat indokolásában az állt, hogy „ismeretlen tettesek
1988. január 6-án és 7-én a Szakszervezetek Országos Tanácsa működésével
kapcsolatos A/5 nagyságú, írógéppel készített és nyomdai eljárással sokszorosított
röplapokat terjesztettek” Budapest különböző kerületeiben. A rendőrség összesen 2100
röplapot foglalt le. A röplapok sajtóterméknek minősültek, mivel azonban a készítők és a
terjesztők nem rendelkeztek a szükséges engedéllyel, cselekményük az akkor hatályos
Büntető Törvénykönyv50 213. § (1) bekezdés a) pontja szerint kimerítette a
sajtórendészeti vétség tényállását. Az indokolás szerint a „nyomozás során az elkövetők
kilétét” nem sikerült megállapítani, „és további eljárástól sem várható eredmény”, ezért
került sor a nyomozás megszüntetésére.51 Így tehát a fentiekben idézett, liftben
elhangzott kérdésről sem sikerült bebizonyítani, hogy összefüggésben állt-e ezzel a
cselekménnyel.
A rendőrségi nyílt nyomozás megszűnése azonban nem vonta maga után azonnal a
bizalmas, titkosszolgálati eszközökkel történő felderítő tevékenység megszűnését is. Ez
tovább folyt 1988 őszéig. 1988. október 17-én a belügyminisztérium III/III-6-b
alosztálya összefoglaló jelentést készített a „Robotron” fedőnevű Rendkívüli Esemény
dosszié ügyében. A jelentésben összegezték a – fentiekben említett – jóváhagyott
intézkedési tervben foglaltak végrehajtását. A jelentésből kiderül, hogy az alosztály a
felderítés során együttműködött a Belügyminisztérium és a rendőrség más szerveivel is.
A BRFK III/III. osztálya segítségével a „feltételezett terjesztők beazonosítása érdekében
fényképes adatgyűjtést” végeztek, a BM III/2. osztályával a „terjesztés helyszínén látott
zöld
színű
Lada
típusú
személygépkocsi”
szerepének
megállapítása
végett
együttműködtek (kiderült, hogy a gépkocsi nem volt összefüggésben a röplap
terjesztésével), folyamatosan egyeztettek több kerületi rendőrkapitánysággal, és
megjegyezte a jelentés, hogy ezek során nem keletkezett „új, operatív értékű
információ”. A rendőri szervekkel való munkakapcsolaton túl az alosztály feladattal látta
el az elhárítási területen foglalkoztatott hálózati személyeket „az előállítók és terjesztők
kilétének felderítése érdekében”.
Az összefoglaló jelentés szerint a „keletkezett információk” arra utaltak, hogy „a
röpcédula előállítói és terjesztői a belső ellenséges ellenzék különböző csoportjaiból
tevődnek ki”, amelyet alátámasztott – a már említett – gépírással kapcsolatos szakértői
vizsgálatok eredménye is. Ezek alapján, valamint „a BM III/III-4. Osztályon keletkezett
3/e operatív rendszabályon keletkezett információk” alapján feltételezték azt, hogy a
röpcédulák terjesztését már a korábban is megfigyelt „célszemélyek”52 végezték.
Érdekes, hogy az összefoglaló jelentésben az áll, hogy a BRFK III/1. Vizsgálati Alosztálya
az ismeretlen elkövető(k) ellen nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettének
alapos gyanúja miatt rendelte el a nyílt nyomozást. Ez a megállapítás azonban nincsen
összhangban a dossziéban található iratokkal, mert eszerint csak sajtórendészeti vétség
miatt indult meg a nyomozás, és nem is található információ a jóval súlyosabb megítélés
alá eső izgatás bűntette miatti nyomozás elrendelésére. Ennek az ellentmondásnak az
14
lehet az oka, hogy miután a röplapterjesztésről tudomást szerzett a politikai rendőrség,
megállapították, hogy a cselekmény elvileg megvalósítja az izgatás bűntettét. Így tehát
az is felmerült, hogy izgatás miatt rendelik el a nyomozást, erről azonban – fent utaltunk
rá – hamar letettek, mert a társadalmi környezet ezt már nem fogadta volna kedvezően.
Nehezen lehetett volna megindokolni, hogy miközben a politikai rendszer átfogó
reformjáról zajlott a társadalmi vita, egyre nagyobb teret nyert a nyilvánosság, és már
legálisan is lehetett kritizálni és vitatni – többek között – az érdekképviseleti szervek
tevékenységét is, a rendőrség izgatás gyanúja miatt nyomozást indít a szakszervezeteket
bíráló röplapok előállítása és terjesztése miatt. Valószínűleg a nyomozás elrendelésének
a terve okozta azt a hibát, hogy az összefoglaló jelentésbe az izgatás bűntette került.
Mindenesetre nem található ennek más magyarázata a dossziéban, és dokumentum csak
a sajtórendészeti vétség miatti nyomozás elrendeléséről és megszüntetéséről lelhető fel.
Ez az ellentmondás azonban mutatja az időszak átmenetiségét, az ebből fakadó jogi és
politikai bizonytalanságot, valamint azokat a dilemmákat, amelyekkel a rendőri szervek
ekkor küzdöttek.
Az összefoglaló jelentés végén hangsúlyozták, hogy az írásszakértői vélemény szerint a
kérdéses röpcédulát egy NDK gyártmányú „Robotron” típusú írógéppel készítették, a
gépelésről és az írógépről azonban nem sikerült daktiloszkópiai vizsgálattal további
adatokat megállapítani. Mivel az írógépet, illetve sokszorosító gépet, valamint a röplapot
előállító személy(ek) kilétét a politikai rendőrség nem tudta felderíteni, és az ügy
felderítésében eredmény szerintük a jövőben sem volt várható, a bizalmas nyomozás
megszüntetésére és a keletkezetett iratok irattározására tettek javaslatot. Ebben
azonban rögzítették, hogy a gépírás elkövetőjének körözését továbbra is fenntartják.53
Az összefoglaló jelentés javaslatára 1988. október 21-én Kummer György
rendőrfőhadnagy úgy határozott, hogy a „Robotron” fedőnevű bizalmas nyomozást
megszünteti és a 11-R-1537 számú rendkívüli esemény dossziét irattározza. A
határozatot azzal indokolta, hogy egyrészt a felderítési lehetőségeik kimerültek, másrészt
a röplap terjesztésétől eltelt közel egy év alatt újabb terjesztés nem történt. Az
irattározást pedig azért tartotta indokoltnak, hogy „esetleges újabb előállítás és
terjesztés esetén az ügy feldolgozásához az anyagokat” biztosítsák.54 Mindezek alapján
Kummer rendőr főhadnagy 1988. november 1-jén lezárta a dossziét.55
Megfigyelhetjük, hogy az összefoglaló jelentés csak a röplapot előállító személyek
felderítésének az eredménytelenségére utal, a terjesztők kilétének „ismeretlenségéről”
hallgat. A terjesztők személyéről ugyanis szereztek információkat a bizalmas nyomozás
során. Annak azonban nem találjuk nyomát, hogy ebben a konkrét ügyben a politikai
rendőrség előtt már ismert és általuk megfigyelt célszemélyeket felelősségre vonták
volna – akár sajtórendészeti vétség, akár izgatás bűntette miatt. A kor sajátossága erre
a magyarázat, mert ebben az időszakban a véleményszabadságnak egyre nagyobb teret
kellett engedni. A gazdasági kibontakozást és a politikai intézményrendszer reformját a
nyilvánosság egyre fokozatosabb megteremtése nélkül nem lehetett volna előre vinni, és
erre jó példa lehet a „Robotron”-ügy. Nem sokkal korábban még egy ehhez hasonló
ügyben talán vádat emeltek volna izgatásért, de 1988-ban – a röplapterjesztők kilétének
ismerete ellenére – a sajtórendészeti vétség miatt indult eljárást is már a nyomozati
szakaszban megszüntették. Jellemző az is, hogy a Rakpart-Klub működését 1986-ban
betiltották, mert a véleményszabadságot túlságosan tágan értelmezte az 1956-os
események megítélése kapcsán, 1988-ban azonban – a közjogi rendszerváltás előtt több
mint egy évvel – újra biztosították a szabad működését. Az átmenti időszak kettősége
okozta azt, hogy ekkor már szabadon meg lehetett vitatni olyan kérdést, aminek röplap
formájában való megjelenéséért az akkor hatályos büntetőjog szerint akár nyolc év
szabadságvesztést is kaphatott volna az elkövető.56 A politikai rendszer lazulásának
egyértelmű jele volt tehát a Robotron-ügy, és látványosan tágult a pártállam
tűrőképességének határa.
15
Az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvények elfogadása
A kormány – a Robotron-ügy lezárása utáni napokban – 1988. november 10-én
jóváhagyta az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvénytervezeteket. A tervezetek
hangsúlyos eleme volt az, hogy a különböző célú szervezetek mellett lehetővé váljon
politikai pártok alapítása is. A jogalkotási folyamattal párhuzamosan, 1988. október–
december folyamán sorra alakultak a politikai, közéleti és vallási jellegű szervezetek.
Megalakult például a Nyilvánosság Klub, a Hazafias Népfront támogatásával a
Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége, a Münnich Ferenc Társaság, a
Szabad Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Magyarországi Ifjúsági
Szervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a Márton Áron
Társaság, a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség.57
Az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatok benyújtására 1988.
december 20-án került sor. Ahhoz, hogy ezeket az alapjogokat érintő jogszabályokat
elfogadják, szükség volt az Alkotmány módosítására is.58 Sőt, egy sor más, nagy
jelentőségű javaslatot is az Országgyűlés elé terjesztettek ezzel egyidejűleg. A Németh
Miklós vezette kormány eltökélt szándéka volt, hogy békés úton, jogszabályok
megalkotásával segíti elő a rendszerváltozást. Az októberben elfogadott, lényegében a
gazdasági rendszerváltás egyik biztosítékát jelentő gazdasági társaságokról szóló
törvény59 után nem tűrt halasztást a rendszer közjogi kereteinek a megváltoztatása.
Ennek menetébe illeszkedett aztán az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvények
megalkotása is, amelyek elhárítani voltak hivatottak a jogi akadályokat az új politikai
erők szerveződésének és működésének, valamint a vélemények szabad kinyilvánításának
útjából. Ezt olyannyira fontosnak tartották, hogy a fajsúlyosabb törvényjavaslatok
tárgyalásának megkezdése előtt – Grósz Károly és Huszár István képviselők önálló
indítványára – az Országgyűlés úgy döntött, hogy március 15-ét nemzeti ünneppé és
egyben munkaszüneti nappá nyilvánítják.60 Így a következő évtől a március 15-ére
várható megemlékezések is más megítélés alá estek, ami az állambiztonság szerepét is
módosította.
Németh Miklós miniszterelnök a minisztériumok felsorolásáról szóló törvényjavaslat61
vitájában 1988. december 20-án hangsúlyozta, hogy fel kívánják oldani azt az
ellentmondást, ami a párt, a kormány és a parlament viszonyában fennállt. Határozott
célja volt az, hogy a párt ne avatkozzon bele közvetlenül a kormány munkájába, és
ehhez az „egy tömbből faragott” párt és kormány felállás helyett a „kormányzópárt”
fogalmát kellett értelmezni és alkalmazni.62
A kormányzati struktúra átalakításának a tervéhez szervesen illeszkedett az egyesülési
és gyülekezési jogról szóló javaslatok tartalma is, amit az Alkotmány módosításával
egyidejűleg az 1989. január 10-ei parlamenti ülésen kezdtek el tárgyalni. Kulcsár Kálmán
igazságügy-miniszter a három indítvány együttes expozéjában elmondta, hogy a
gazdasági reformok visszafordíthatatlansága úgy biztosítható, ha a politikai rendszer is
átalakul. Hangsúlyozta, hogy nem csupán a gazdasági visszarendeződéstől való félelem
teszi szükségessé a politikai reformokat is, hanem a magyar társadalom modernizációja
is ezt igényli. Azzal érvelt, hogy a társadalom nem fejlődhet tovább egy „autoratív”
jellegű politikai rendszer keretei között, és az új alkotmány megszületéséig is – aminek
már zajlott ekkor az előkészülete – biztosítani kell az alapvető jogok érvényesülését. Az
egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatokat a politikai reform, ezen belül
is a jogállamiság kiteljesítésében az első igazán konkrét lépésnek tekintette. Jelentőségét
azzal támasztotta alá, hogy az új szabályozással az „állampolgároknak a közéletben való
részvételét” szeretnék lehetővé tenni, ugyanis ezek alapvető szabadságjogok, amiket az
állam nem adományoz, hanem a népszuverenitásból következően mindenkit megilletnek.
A modernizálódás folyamatában az egyesülési jognak abban volt nagy szerepe, hogy az
önszerveződések különböző formáin túl lehetővé tette kifejezetten politikai pártok
alapítását is. Kulcsár Kálmán a gyülekezési jogot az expozéban egyértelműen a vélemény
16
szabad kinyilvánításához és a szólásszabadsághoz kapcsolta, kiemelve azt, hogy a
jogbiztonság feltétlenül megkívánja az akkori szabályozatlanság megszüntetését. Arra
hívta fel a figyelmet, hogy a gyülekezési jog elsősorban a „politikai érdekkifejezés
szempontjából hátrányos helyzetűek eszköze”, azaz a demonstrációkkal bárki élhet, azok
is, akiknek nincs más politikai eszközük az érintettek tudomására hozni álláspontjukat. A
szabályozási javaslat ráadásul azt az elvet követte, hogy „amit a törvény nem tilt, azt
szabad”, a jog korlátja az, hogy nem valósíthat meg bűncselekményt vagy arra való
felhívást, és nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.63
Míg a sajtótörvény parlamenti vitája visszafogottabb volt, az egyesülési és a gyülekezési
jogról szóló javaslatok már élénk vitát váltottak ki. A két vita között eltelt több mint két
év alatt nagyot változott a világ, és a képviselők is bátrabban fogalmazták meg az
álláspontjukat. Erre példa Dr. Balla Éva képviselő felszólalása, aki a vitában a gazdasági
és politikai reformok egymástól való elválaszthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Úgy
érvelt, hogy az „egyenjogúság, az információ szabad áramlása, nyilvánosság,
jogállamiság nélkül nincsen üzleti biztonság, nincs piac, nincs verseny, nincs tudomány,
vagy ha mégis, nem lesz belőle termelő erő”. Szerinte olyannyira kikopott a közéleti
kultúra a szocializmus 40 éve alatt, hogy „tíz és százezrek kérdezni sem tanultak meg”.
Ő fogalmazta meg azt is, hogy az akkori alkotmány sem tiltotta ugyan a pártalapítást,
ám a gyakorlatban mégis az egypártrendszer valósult meg. Berecz János, az MSZMP KB
titkára a vitában utalt a párt májusi országos értekezletére, amikor a jogállamiságot
előkészítő törvények politikailag zöld utat kaptak. Feltette azt a kérdést, hogy „kié is a
hatalom valójában”, és „ki akar korszerűen berendezkedni”. Idézte az alkotmányt,
miszerint a hatalom a dolgozó népet illeti meg, és nem a párté és nem a kormányé.
Kijelentette, hogy „az MSZMP egy pártként ismerte fel felelősségét, és kezdeményezte,
hogy a politikai versenyhelyzetet jogilag is garantáltan” építsék be a rendszerbe. Azt a
kérdést is megfogalmazta, hogy ez vajon „ajándék-e” a népnek a párt részéről, vagy
pedig „alanyi jogon jár”. Határozottan ez utóbbi mellett foglalt állást, és meghirdette az
„új nemzeti összefogás” kereteit, amelyben szövetségesek lehetnek más irányzatokban,
ideológiákban, világnézetben megfogalmazódó szándékok. A magyar progresszió e
tömörülési formájával Berecz szerint békés úton lehet haladni „egy megújuló szocialista
társadalom irányába”. Ismertette a párt álláspontját a többpártrendszerről. Eszerint az
MSZMP az egypártrendszer keretei között megvalósuló politikai pluralizmust alkalmasnak
tartotta a fejlődés szolgálatára, ám mégis úgy döntöttek, hogy „lehetőséget biztosítanak”
azoknak az alternatív szervezeteknek párttá alakulni, amelyiknél erre igény van.64 Ezzel
a megjegyzéssel Berecz némileg ellentmondott önmagának: ha alanyi jogon járt a
népnek a politikai versenyben való részvétel, akkor nem a párt biztosított lehetőséget
erre, hanem pusztán tudomásul vette a helyzetet. Nyilván nem kérhetjük számon ezt a
KB titkárán, mert a pártállam döntési mechanizmusából fakadt ez a megjegyzés.
A törvényjavaslatokat a másnapi parlamenti ülésen el is fogadták. Kulcsár Kálmán a
gyülekezési jog vitájában megfogalmazott kérdésre, hogy mi a jogállam, a következőt
válaszolta: „A jogállam olyan állam, amely felépítésében, működésében, az állam és az
állampolgár viszonyában alkotmányosan megállapított alapelvekre épülő jogszabályok
szerint jár el.” Azt is hozzátette, hogy „a jogállam megteremtése folyamat”, a jogállam
kiépítését az
elhatározástól
kezdve
lépésenként kell
végigvinni
az egész
jogrendszeren.65
Az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvények elfogadása mérföldkőnek bizonyult.
Az egyesülési jog kodifikálása megnyitotta az utat az Országgyűlésben a párttól független
politizálásra. Már január 24-én Fodor István elnökletével megalakult a független
országgyűlési képviselők csoportja. Február 10–11-én az MSZMP KB ülése állást foglalt a
többpártrendszer bevezetése mellett, és támogatták olyan egyeztető fórum létrehozását,
amely folyamatos párbeszéddel segíti az új alkotmány és a választási törvény
kidolgozását. Február 20-án a KB elfogadta az új alkotmányról szóló tájékoztatót, mely
szerint az MSZMP nem tart igényt arra, hogy az új alkotmányban rögzítsék a vezető
17
szerepét, és egy munkacsoportot bízott meg azzal, hogy folytasson megbeszéléseket a
különböző ellenzéki szervezetekkel a nemzeti kerekasztal-tárgyalások előkészítésére.
Március folyamán megtartotta zászlóbontó nagygyűlését a Független Kisgazdapárt,
megalakult
a
Kereszténydemokrata
Néppárt,
a
Független
Jogászfórum
kezdeményezésére pedig létrejött az Ellenzéki Kerekasztal.66
A politikai rendőrség 1989-ben
A politikai rendőrség is a fentieknek megfelelően fokozatosan váltott át jogállami
léptékre. Az 1989. január 9-ei parancsnoki értekezleten rögzítették, hogy most már nem
az ellenséges vagy ellenzéki-ellenséges, hanem az alternatív csoportok, szerveződések
fogalmat használják a jövőben. Ennek alapja az volt, hogy az 1988. májusi
pártértekezleten konstatálták az ellenséges tevékenység új vonásait, azaz a „legálisféllegális” jellegét, ami az állambiztonságnak az e csoportokhoz való viszonyulását is
megváltoztatta. A politikai rendőrség először arra számított, hogy az ellenzéki
szervezeteket (MDF, Fidesz, SZDSZ) létrehozó „ellenséges” személyek e csoportok
radikális szárnyát fogják alkotni. Ezzel szemben azt kellett tapasztalniuk, hogy ezek a
személyek a szervezetek centrumában helyezkedtek el. Az értekezleten utaltak arra,
hogy a politikai rendőrség állománya elbizonytalanodott, aminek hátterében a
pártvezetés 1988 őszéig tartó tétovasága állt. A politikai irányadás szinte a
„dezorientáltság” szintjére csökkent, és ez kihatott a hálózati munkára is. Az
állambiztonság szerint a helyzetet az MSZMP KB novemberi ülései változtatták meg, a
pártvezetés kezdett „magára találni”. Az állambiztonság feladata volt továbbra is, hogy
minél több erőt felsorakoztasson a párt döntései mögé. Az ellenzéki szervezetek felé az
„egysíkú tiltás” helyett az orientálást, befolyásolást, lejáratást helyezték előtérbe, és
célirányosan használták fel a hálózati kapcsolatokat. Erre példaként a Jurta Színház
rendezvényét említették meg, és megelégedéssel nyugtázták, hogy az állambiztonság
kezdeti merev ellenállása után helyes volt az elgondolásuk, hogy az „utca helyett” inkább
oda terelték be az embereket. Az értekezleten még az is elhangzott, hogy az egyre
nagyobb nyilvánosság következtében a figyelem a Belügyminisztériumra is ráterelődött.
Fokozódott a törekvés az emberek körében az „állambiztonsági jelenlét felkutatására”, és
az intézkedéseknél figyelembe kellett venni, hogy dekonspirálódás esetén „tollhegyre
kerülnek”.
Az értekezleten szóba kellett hozni az állambiztonsági parancsok felülvizsgálatának
szükségességét is. Mintegy 40 parancs elavulttá vált, gátolta a munkát, ezért igényelték
azt, hogy az új parancs megszületéséig az országos parancsnokok kapjanak lehetőséget
az operatív helyzethez igazodó döntések meghozatalára. Az egyesülési és a gyülekezési
jogról szóló törvények előkészítése is téma volt. E parancsnoki értekezletet követő napon
kezdte el tárgyalni az Országgyűlés a javaslatokat, tehát új törvények még nem voltak,
ezért arra az elvi álláspontra helyezkedtek, hogy az ellenséges tevékenységet a meglévő
és nem az előkészületben lévő törvények szerint kell megítélni. A véleménybűncselekmények megítélésében enyhült az állambiztonság hozzáállása. Elrendelték az
ilyen ügyek felülvizsgálatát a célszemélyek társadalomra veszélyessége szempontjából,
és ahol megalapozott volt, ott indítványozták az ügyek megszüntetését. Abban azonban
nem változott az álláspont, hogy nem engedték ki a látókörükből a „szocialista társadalmi
rend” ellenségeinek minősített személyeket még akkor sem, ha nem végeztek aktívan
ellenséges tevékenységet.67
Január második felére elkészült a csoportfőnökség 1989. évi munkaterve. Mindjárt az
elején megállapították, hogy gyökeresen megváltozott az operatív helyzet, a
társadalomban egyfajta „hajszálegyensúly” van, amit csak nagy erőfeszítések árán lehet
fenntartani. Az új struktúra kialakítása során továbbra is az állambiztonságra hárult a
kényes differenciálási szempontok kidolgozása és gyakorlatban való alkalmazása. Fő
feladatuk volt ezután is az ellenséges tevékenység ellenőrzése és korlátozása, a
stabilizáció ellen ható szándékok felderítése és akadályozása, az új társadalmi
18
közmegegyezésben konstruktívan részt vevő áramlatok erősítése az egyes szervezeteken
belül. A titkos operatív eszközök használatát az új helyzethez kellett igazítani, ezen belül
prioritást élvezett a hálózati munka. A törvényesség betartását külön kiemelték, mint a
stabilizálódás megvalósításának a feltételét, és ehhez szükséges volt az állomány
rendszeres tájékoztatása az új törvényekről és a nemzetközi egyezményekről. A kiemelt
bizalmas nyomozásokra nagy hangsúlyt fektettek. A politikai rendőrségnek itt az volt a
szerepe, hogy a prominens ellenzéki személyek között fennálló ellentéteket kihasználva
tegyenek célirányos lejárató, akadályozó, leválasztó jellegű intézkedéseket, az
ellentéteket mélyítsék, az elkövetkező választásokkal kapcsolatos elképzeléseket
befolyásolják, és egyidejűleg akadályozzák a különböző ellenséges személyek, csoportok
közötti együttműködési, koordinációs törekvéseket. A munkatervben konkrétan
felsorolták a bizalmas nyomozásokban érintett legfőbb szervezeteket. Első helyen az MDF
figyelemmel kísérése szerepelt. A megfigyeléssel azonban nem elégedett meg az
állambiztonság, cél volt a hálózati kapcsolatok révén a „konstruktív szárny” védelemben
részesítése és a jobboldali csoportok rovására történő „bázisnövelő” szándékaik
támogatása. Ugyancsak kiemelt feladat volt az SZDSZ terveinek, akcióinak felderítése és
bázisnövelő tevékenységük akadályozása, visszaszorítása. Különösen igyekeztek
akadályozni, hogy a „munkássággal” kapcsolatot építsenek ki. A felsorolásban szerepelt
továbbá a környezetvédő csoportok ellenőrzése (például: Duna Kör, Nagymaros
Bizottság), valamint az ellenséges nyugati propagandaszervezetek magyarországi
összeköttetéseinek felderítése. Újonnan alakult ifjúsági szervezetek is célkeresztben
voltak. Az „Eminenciás” fedőnevű bizalmas nyomozásban a Szociáldemokrata Ifjúsági
Kört (SZIK) figyelték, „Kurázsi” fedőnéven pedig a Fidesz megfigyelését folytatták. Ez
utóbbi volt a nagyobb feladat az állambiztonságnak. Arra törekedtek, hogy a szervezet
szélsőséges csoportjait bomlasszák, lejárassák, távol tartsák a centrumtól. Még azt is
tervbe vették, hogy szükség esetén nyílt intézkedésekkel akadályozzák, korlátozzák vagy
megszakítsák a tevékenységüket, itt azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy az
intézkedést úgy tegyék meg, hogy az ne váltson ki szolidaritást a Fidesz más
csoportjaiban. Vallási csoportok ellen szintén folytattak bizalmas nyomozást. „Varjak”
fedőnéven a Bulányi György által vezetett katolikus bázisközösségi mozgalmat
ellenőrizték, „Egyesülők” fedőnéven a feloszlatott Regnum Marianum papi közösséget
figyelték, „Hinduk” fedőnéven pedig az engedély nélkül működő Hare Krisna közösség és
vezetői ellen folytattak bizalmas nyomozást.68 A Történelmi Igazságtétel Bizottság
tagjairól „Emlékezők” fedőnevű dossziéban gyűjtötték az információkat, „Történész”
fedőnéven pedig a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságot figyelték.
További kiemelt feladatként jelent meg a munkatervben a Vatikán Magyarországgal és a
többi szocialista országgal kapcsolatos terveinek, intézkedéseinek a felderítése. Az
állambiztonság adatokat gyűjtött a vatikáni hivatalok vezetőiről, fontos beosztásban levő
munkatársairól, különösen azokról, akik a magyar katolikus egyház ügyeinek intézésében
vettek részt. Így naprakész információik voltak a vatikáni „erőviszonyokról”. A
befolyásoló tevékenységet tervszerűen végezték, és ebben támaszkodtak az akkoriban
kinevezett magyar egyházvezetők lehetőségeire.69 A politikai rendőrség meg akarta
őrizni a Vatikán által élvezett bizalmat, erősíteni kívánta a Vatikán Magyarországra nézve
kedvező keleti politikájának érvényesülését, és a magyar–vatikáni kapcsolatok alakulását
is a hazai politikai érdekeknek megfelelően kívánta segíteni.
1989-ben – hasonlóan az addigi gyakorlathoz – az állambiztonság biztosította a
jelentősebb eseményeket. Ezek között elsősorban az állami és az ifjúsági rendezvények
szerepeltek, de a tudományos, sport-, egyházi alkalmak, valamint az alternatív szervetek
eseményei sem kerülték el a figyelmüket. Konkrétan megemlítették a munkatervben pl.
a KISZ XII. kongresszusát, a XIII. Világifjúsági Találkozót, a Fedettpályás Atlétikai
Világbajnokságot, az Európai Baptista Szövetség és az Európai Buddhista Unió
Kongresszusát.70
19
Annak ellenére, hogy januárban az elavult parancsok alkalmazása helyett az operatív
helyzethez igazodó parancsnoki döntést szorgalmazták, a következő, február 6-ai
értekezleten ismét a régi parancsokat állították fel etalonnak. Az állambiztonságot az
zavarta meg, hogy az időközben legalitást nyert ellenzéki szervezeteknek akkora volt a
mozgási szabadságuk, hogy lényegében ők jelölték ki a „tájékozódási pontokat”.
Megállapították, hogy az alternatív szervezetek egyértelműen a „hatalom irányába”
indultak el, az állambiztonság pedig nem kapott orientációt a munkájához. Egyszerre
került a politikai rendőrség az akkori hatalmat védő és az újonnan a hatalom felé sodródó
szervezeteket megfigyelő és bomlasztó szerepkörbe. Újabb parancs hiányában tehát azt
rögzítették, hogy az „utolsó parancs van érvényben”, és ez adta az iránytűt. Továbbra is
igyekeztek megőrizni pozícióikat az alternatív szervezetekben, és attól tartottak, hogy
alkotmányos rend hiányában anarchia lesz. Eddigre fokozottan a figyelem középpontjába
került a Magyar Rádió és Televízió (MRTV). A sajtó és a nyilvánosság szerepének
felértékelődésével az MRTV pozíciója is felemás lett. Feltették a kérdést, hogy kié is a
rádió és a televízió. Az állambiztonság szerint addig, amíg nem lesz új alkotmányos rend
és új intézményrendszer, nem lehet célja a rádiónak és a televíziónak, hogy „a
társadalmi feszültséget fokozza”, vagy a „társadalmat szétzilálja”.
Ezen az ülésen napirenden szerepelt egy jelentés az írott és az elektronikus sajtó
területén folytatott elhárító munka tapasztalatairól, további feladatairól a sajtóirányítás
változásának tükrében. Az állambiztonság ezen a területen szembesült a legnagyobb
zűrzavarral. A tömegkommunikációs eszközök a közvélemény és a politikai hangulat
formálására nagy hatással voltak, viszont a párt nem tudta hatékonyan felhasználni azt a
maga céljaira. Az állambiztonság felkészült arra, hogy ezen a téren még lesznek
változások, és egyértelmű volt, hogy semmilyen kérdésben sem lesz lehetőség a
nyilvánosság megkerülésére. Várható volt, hogy bíráló cikkek fognak megjelenni, de
kérdéses volt még az ebből származó esetleges bírósági perek indítása és gyakorlata,
tehát a nyilvánossággal járó felelősség kérdése. Ezért az állambiztonsági munkát is
módosítani kellett. A rádiót, a televíziót és az MTI-t az objektumi elv alapján védenie
kellett az állambiztonságnak, de a kapcsolattartásban óvakodni kellett az úgynevezett
egyenes szignalizációktól. Ez a konkrét elvárások, igények megfogalmazásától való
tartózkodást jelentette, mert az negatívan hatott volna vissza a politikai rendőrségre. Ezt
a felemás helyzetet úgy hidalták át, hogy az állambiztonság a felelős vezetők tudomására
hozza az általuk lényegesnek tartott információkat, de rájuk bízták, hogy mindezt hogyan
használják fel. Itt is törekvés volt a hálózati és SZT-tiszti pozíciók megőrzése, sőt
bővítése. Cél volt az, hogy operatív kapcsolatot létesítsenek ott, ahol ellenséges személy
dolgozott, és olyan újságírókkal kerüljenek kapcsolatba, akikre építhetnek. Ehhez azt
tervezték, hogy olyan információkkal látják el a velük együttműködő újságírókat, hogy
sikeressé váljanak, ők aztán ennek fejében „elvárt politikai hatású” cikkeket írnak.71
A március folyamán megtartott két parancsnoki értekezlet legfőbb témája a március 15ei ünnep biztosítására való felkészülés volt. 1989-ben a korábbi évekhez képest annyiban
változott a helyzet, hogy március 15-e nemzeti ünnep és munkaszüneti nap lett, és
időközben elfogadták a gyülekezési törvényt. A március 6-ai értekezleten úgy látták,
hogy leginkább Budapesten kell felkészülni a konfliktushelyzetekre. Az előzetes
értesülések szerint az ünnepségek „ifjúsági jellege” háttérbe szorul, ami részben a
megváltozott jogi környezetnek volt betudható. Az úgynevezett „ifjúsági szabad
tüntetések” legalitást nyertek, így az állambiztonság most úgynevezett „független
ünnepségek” gyűjtőfogalommal illette a különböző rendezvényeket. A tervek szerint a
kiküldött állambiztonsági személyeknek a tüntetések időtartama alatt folyamatosan
kellett jelenteni a tömegmozgásokat, a hangulatot, a jelszavakat, és ha szélsőséges,
ellenséges röplapok terjesztését tapasztalják, meg kellett állapítani a terjesztő kilétét.
Ennek során azonban nyílt intézkedésre nem kerülhetett sor. Előírták, hogy a
transzparenseket vivő személyekről és a hangadókról videofelvételt kell készíteni.
Elrendelték, hogy a csoportfőnökség munkájában az ünnepig – de különösen a megelőző
egy-két napban és éjszakán – minden március 15-ével kapcsolatos információnak
20
elsőbbséget kell biztosítani, ellenőrizni kell az információkat, és szükség esetén a
rendőrjárőr szolgálatot sűríteni kell.72
Az ünnepet megelőző, március 13-ai rendkívüli parancsnoki értekezleten megállapították,
hogy „konszolidált, de forró hangulatú demonstrációval kell számolni az alternatív
szervezetek részéről”. Ismerték előre a bejelentett tüntetések jelszavait, és biztosan
tudni vélték azt is, hogy a tüntetés szervezői nem akarnak botrányt. Határozott álláspont
volt most is, hogy semmiféle rendőri intézkedésre nem kerülhet sor felső vezetői szintű
engedély nélkül. A csoportfőnök felhívta a figyelmet arra, hogy március 1-jén
minisztertanácsi rendelettel engedélyezték a Kossuth-címernek és más, az államisággal
és a nemzeti történelmi múlttal kapcsolatos jelképeknek a használatát az ünnepi
megemlékezéseken, és ezt az állambiztonságnak figyelembe kellett vennie.73 A BRFK
tájékoztatása szerint mivel minden ünnepségre megadták az engedélyt, egyformán kell
kezelni a különböző rendezvényeket. Az alternatív szervezetek az előkészületek során
konstruktív együttműködést tanúsítottak a BRFK-val, és a BRFK segítséget nyújt majd a
felvonulási útvonalak kiürítéséhez.
A januárban elfogadott gyülekezési törvényt ismertették a rendőri állománnyal, és azt is
parancsba adták, hogy az operatív tiszt az utcán nem szólíthatja fel intézkedésre a
rendőrt, hanem annak parancsnokát kell megkeresnie, de ő is csak a központ
engedélyével intézkedhet. A biztosításnak kizárólag közlekedési jellegűnek kell lennie, az
úgynevezett tartalék erők rejtve lesznek.74 Így sor kerülhetett arra, hogy 1989. március
15-én tízezrek tüntessenek Budapesten. A Magyar Televízió épületének lépcsőjén
Cserhalmi György színművész felolvasta a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12
pontját. A tüntetések békésen zajlottak le.75
Az egyházakkal kapcsolatban is át kellett gondolnia az állambiztonságnak, hogy milyen
stratégiát követ 1989-ben. 1988-tól a politikai intézményrendszer fejlesztésének
keretében napirendre került az állam és az egyház közötti viszony magasabb szintű jogi
szabályozásának szükségessége.76 A jogállam kiépítésének folyamatában a lelkiismereti
és vallásszabadság alapjogának, valamint az egyházak jogi helyzetének a garanciáit is
meg kellett teremteni.77 Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) koordinálásával
megkezdődött a vallásszabadságról szóló törvény előkészítése. Az intézményrendszer
átalakítása azonban az ÁEH státusát is veszélyeztette. A kormány törekvése az volt, hogy
megszüntetik az ÁEH-t, és a kultusztárca veszi át az egyházügyeket. A Szabad Európa
Rádió 1989. február 8-án tudósítást adott Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter
Londonban tartott előadásáról, amelynek során a miniszter bejelentette az ÁEH közelgő
megszűnését.78 Ez a bejelentés meglepte az ÁEH-t, és érdekes, hogy az egyházak akkori
vezetői is ragaszkodtak az Egyházügyi Hivatal fennmaradásához. Ezt azzal indokolták,
hogy „a megnövekedett társadalmi bizonytalanságban az egyházak számára a stabilitás
egyik biztosítéka az Állami Egyházügyi Hivatal”, és a megszűnése vagy „jelentős
presztízsvesztesége az irreális követeléseket és elfogadhatatlan politikai irányvonalat
követelő egyházi szélsőségesek fellépésének az eddigieknél nehezebben vagy egyáltalán
nem tolerálható nyomását jelentené számukra”.79
Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti ünnepet követő, április 10-ei parancsnoki értekezlet
fő témája az egyházi terület volt. A BM III/III-1-c alosztály vezetője beszámolt az
egyházi elhárítási terület helyzetéről és a jövőbeni feladatokról. A helyzetelemzésben
érintették azokat az elvi alapokat, amelyek a pártállami rendszer ideológiájában
gyökereztek, nevezetesen azt, hogy „a vallás, az egyházak szerepe a társadalomban
megszűnik”, noha „hosszú idő fog eltelni” addig. Itt is érzékelhető volt a bizonytalanság,
mert a politikai átalakulás nehézzé tette az „előremutató, sokoldalú stratégia
kimunkálását”. A politikai rendőrségnek mindezek ellenére a munka irányát el kellett
döntenie. Az alapelv az volt, hogy az állambiztonság az egyházakon belül ne okozzon
konfliktust, ne akadályozza az úgynevezett „pozitív cselekvést”, pontosabban azt, ami
nem hordoz „társadalmi veszélyeket” magában. A pártállam kádári egyházpolitikájába
21
illeszkedett az értekezlet azon megállapítása, hogy „az egyéb negatív jelenségek
kezelését a partnerség alapján” bízzák az egyházak vezetésére. Ekkor már
„szövetségesnek” tekintették a „vallást”, mert elítélte a szélsőséges megnyilvánulásokat.
A politikai rendőrség ezért a partnerséget úgy fogta fel, hogy ők megvédik az egyházi
hierarchiát az olyan erők ellen, amelyek azt „ki akarják kezdeni”, viszont az egyház a
változások során megnövekedett mozgásterével, befolyásával a kibontakozás érdekében
segítse a „hatalmi centrum törekvéseit”. Az állambiztonság tehát nem helyeselte, hogy az
egyház kivonuljon a közéletből, és az új lehetőségeket csak a maga javára használja
ki.80
Az állambiztonság a jogállamiság felé igyekezett újabb lépéseket tenni az 1989. június 5ei parancsnoki értekezleten. Olyan fogalmak használatát kellett kiváltani, mint pl.
„ellenséges erők”, „ifjúságvédelem”, „kulturális elhárítás”, és át kellett térni az
„alkotmányellenes”, „törvényellenes”, „társadalomellenes” kifejezésekre. Még ennél is
tovább menve, a csoportfőnök egyértelműen kijelölte a politikai rendőrség szerepét a
változás hónapjaiban. Fő feladatuk az lett, hogy a jogállamiságba, a többpártrendszerbe
való békés átmenetet segítsék a maguk eszközeivel, de ezt oly módon tegyék, hogy az
MSZMP pozícióit továbbra is erősítsék, hiszen ők úgy gondolták, hogy a kezükben van az
átmenet levezénylése. A csoportfőnök érvelése szerint ha az MSZMP pozíciói
meggyengülnek, veszélybe kerül az átmenet. Az alternatív szervezetekkel szemben
továbbra is az volt a hozzáállás, hogy nem a szervezet ellen, hanem egyes szélsőséges
személyek ellen kell fellépni. Ehhez azonban még azt is hozzátették, hogy az
alkotmányosság védelme alapján a törvényesen működő új szervezetekkel ki kell építeni
a kapcsolatot, és differenciáltan kell fellépni. Ahol lehetséges, ott a józan politikai
párbeszédre orientáljanak, ahol pedig szükséges, ott a bomlasztás és a lejáratás
eszközeivel dolgozzanak.
Ugyancsak ezen a parancsnoki értekezleten vetődött fel az is, hogy a párt- és a
kormányzati munka fokozatos kettéválása következtében az addigi egyirányú, a pártnak
adott tájékoztatást „kétoldalú partneri érdekviszonnyá kell alakítani”. A párt egységének
fellazulása nagyobb konspirációt követelt meg az állambiztonsági munkában. Ez azt
jelentette, hogy az információk adása-vétele során a „szóbeliség”-nek kellett dominálnia,
és az információnak olyan jellegűnek kellett lennie, hogy a nyilvánosságot is kibírja adott
esetben. Az értekezleten egyértelműen amellett foglaltak állást, hogy a pártot segíteni
kell abban, hogy sikeresen szerepeljen a választásokon, viszont ez a partneri kapcsolat
nem terjedt ki arra, hogy az állambiztonság köteles legyen a megszerzett információk
forrását is közölni. Sőt, egyenesen megtiltották az olyan információk továbbítását,
amelyből csak következtetni is lehetett arra, hogy kitől származik. A párt és a politikai
rendőrség kapcsolata tehát ezen a ponton lazult, viszont az állambiztonságnak a hálózati
kontingenssel kellett megerősítenie az információs érdekszövetséget. A hálózati
személyekkel és az SZT-tisztekkel azt kellett megértetni, hogy az állambiztonság így
tehet a legtöbbet annak érdekében, hogy a békés átmenet az MSZMP vezénylésével
valósuljon meg, mert „ha nem így lesz, akkor kell félni attól, hogy a titkok kiderülnek”.
Ezért nagyon fontos volt a hálózati személyeknek „kezdeményező” pozícióba való
juttatása, hogy így őrködjenek afelett, hogy a szélsőségek ne juthassanak komolyabb
lehetőséghez. Mindehhez a beszervezések átértékelésére is szükség volt. Nem a
mennyiséget kellett növelni, hanem a minőséget kellett megváltoztatni. „Intelligens,
értelmes, politikus, produkálni képes” emberekre volt szükségük, akiket a pozíciójuknak
megfelelően anyagi juttatásokban is részesítenek majd.
A politikai rendőrségnek nagyon fontos volt, hogy az alternatív szervezetekkel is partneri
viszonyt építsenek ki. Az „egymás kölcsönös tájékoztatása” alapján kialakuló kapcsolatot
a legszigorúbb konspiráció kellett hogy jellemezze. Az állambiztonság azzal érvelt, hogy
az alternatív szervezetek a nemzet egységének érdekében, a nemzet biztonsága és az
alkotmányos rend védelme miatt kell hogy hozzászokjanak a politikai rendőrség
22
jelenlétéhez, és ez egyidejűleg a szervezetek védelmét is jelenti az úgynevezett politikai
szélsőségekkel szemben.
Ezen az értekezleten is szóba került a differenciálás szükségessége. A készülő új büntető
jogszabályok szellemében az úgynevezett vélemény-bűncselekményeknek változóban
volt a megítélése, ám a politikai rendőrségnek nagy kérdés volt az, hogy az átmenet
időszakában mit kell fenntartani, és mi az, amitől meg kell szabadulni. Az eligazodási
pont annak vizsgálata volt, hogy mi állja meg majd a helyét a jogállamiság keretei között
is, és ehhez továbbra is ellenőrzés alá kívánták vonni azokat a személyeket, akik a békés
átmenetet veszélyeztették.81
Ugyanezen a napon a Minisztertanács több határozatot adott ki, amelyek a jogállamiság
felé vezettek. Ilyen határozat volt pl. az, hogy a hónap végéig rendezni szándékoztak az
1949–1953 között internáltak munkaviszonyát és nyugdíját, szeptemberre méltányos
intézkedéseket terveztek az 1945–49 között, valamint 1956 után joghátrányt szenvedett
emberek és a kitelepítettek ügyében, valamint arról is döntöttek, hogy ezután már nem
kell engedély könyvek és filmek megjelentetéséhez.82 A nyilvánosság erősítését célzó
intézkedés további differenciálási készséget várt el a politikai rendőrségtől.
A következő értekezletre azon a napon került sor, amikor megkezdődtek a Nemzeti
Kerekasztal-tárgyalások az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és az úgynevezett Harmadik
Oldal (társadalmi szervezetek, mozgalmak) részvételével.83 1989. június 13-án Nagy
Imre és sorstársai újratemetése, valamint az egyházak és az Állami Egyházügyi Hivatal
helyzete volt a fő téma. Az állambiztonság arra készült, hogy az Egyházügyi Hivatal
megszűnése84 után létrejövő utódszervek vezetőivel is ki kell építeni a kapcsolatot, az
írásbeli tájékoztatást azonban meg kell szüntetni. Az egyházakhoz való hozzáálláson is
változtatni kellett. Az értekezleten kimondták, hogy megszűnik az egyházak
„elsorvasztására” irányuló, az egyházak életébe való konkrét, egyértelmű beavatkozás. A
politikai rendőrségnek az volt a nagy kérdés, hogy ezt követően a visszaszorítás helyett
az egyházak „felvirágoztatását” kell-e szolgálniuk. Arra a következtetésre jutottak, hogy
a megváltozott helyzet nem jelenti azt, hogy megkülönböztetett helyzetet kell teremteni
az egyházak számára, hanem arra kell törekedni, hogy az elismert egyházak szabadon
fejthessék ki a tevékenységüket. Az állambiztonság továbbra is fontosnak tartotta a
hálózati munkát az egyházak körében, és a békés átmenet elősegítése fejében
garantálták a hálózati személyek anonimitását és azt, hogy nem engedik olyan helyzet
kialakulását, ami számukra „konfliktus-szituációt” eredményezne. Felkészültek arra, hogy
a következő időszakban több, vallási alapon álló világi szerveződés, párt, egyesület fog
létrejönni, és tervezték ezekben a szervezetekben is operatív pozíciók létesítését, mert
veszélyesnek gondolták a „hálózatépítéssel leállni”.85
1989. június 16-án megtörtént Nagy Imre és sorstársai újratemetése. Már az új
gyülekezési törvény alapján százezrek rótták le kegyeletüket a Hősök terén, ahol
színművészek olvasták fel a mártírok névsorát.86 Ezt követően felgyorsultak az
események, közismert a következő hónapok kronológiája. A március folyamán a
Parlamentben megtárgyalt és elfogadott alkotmányozási koncepció megnyitotta az utat a
közjogi törvények meghozatalához.87 A népszavazásról és a népi kezdeményezésről
szóló törvény88 kivételével a kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodás alapján
nyújtották be az átmenettel kapcsolatos közjogi javaslatokat. Október folyamán az
Országgyűlésben elfogadták a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről szóló
törvényt,89 a tartalmát tekintve teljesen új, jogállami
alkotmányt,90 az
alkotmánybíróságról szóló törvényt,91 a párttörvényt92 és a választási törvényt.93
A legfontosabb esemény ezt követően az 1989. október 23-ai ünnepség volt, amelynek
során kikiáltották a köztársaságot. Az 1956-os forradalom 33. évfordulóján országszerte
megemlékezéseket tartottak, este a Kossuth téri nagygyűlésre 100–150 ezer ember gyűlt
össze.94 Erre az alkalomra az állambiztonság komplex intézkedési tervvel készült, a
23
legfőbb cél a rendszerváltás biztosítása volt. Az 1989. november 6-ai parancsnoki
értekezleten úgy értékelték a helyzetet, hogy október 23-ával a „rendszerváltás
elkezdődött”, és kérdés volt számukra, hogy az ország politikai erői hogyan fogják
megítélni az állambiztonsági szolgálatot. A legfőbb kiindulási pont az állambiztonság
számára az volt, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét védeni kell, és ennek
keretében továbbra is a békés átmenetet veszélyeztető törekvéseket kell fel felderíteni. A
politikai rendőrség készült arra, hogy a többpártrendszer keretei között is titkosszolgálati
információkkal szolgálja a legitim kormányzatot, így szerintük a koalíciós kormányzat –
néhány vezetői csere kivételével – nem fog egzisztenciális problémát jelenteni számukra.
Már rajzolódtak a kontúrjai egy állambiztonsági törvény tervezetének a Nemzeti
Kerekasztal
képviselőivel.
Eszerint
az
állambiztonsági
szolgálatnak
teljesen
pártsemlegesnek kell lennie, de még bizonytalan volt pl. a szolgálatok felügyeletének a
kérdése. Az új törvény megszületéséig a politikai rendőrség igyekezett a hálózati
személyeket felülvizsgálni és lehetőség szerint megtartani, konspiratív védelmüket
biztosítani. A várható demonstrációk és rendezvények túlbiztosítását szerették volna
elkerülni, nem terveztek operatív tisztet küldeni minden rendezvényre. Folytatni
szándékoztak a meglévő ügyek felülvizsgálatát, és tervezték olyan anyagok
megsemmisítését, amely az új büntetőszabályok szerint nem volt megtartható. Említést
tettek a selejtezések végrehajtására irányuló, valamint az információs folyamat
szabályozásáról szóló utasítás tervezetéről is.95
1989. december végén elkészült az éves értékelő jelentés az egész Belső Biztonsági
Szolgálat96 munkájáról. Összegzően megállapították, hogy a tömegkommunikáció
független, önálló belpolitikai erővé vált, a nyilvánosság erősödött, és az elektronikus
média döntő mértékben a rendszerváltás mellett volt elkötelezett. Lebomlott az
egypártrendszerű politikai struktúra, gyakorlatilag kialakult a többpártrendszer. Az év
végére az állambiztonságnak már nem a békés átmenet elősegítése volt a feladata,
hanem annak biztosítása, hogy ne legyen „társadalmi robbanás” és „összeomlás”. Ehhez
a szolgálat profilváltására volt szükség, ami abban nyilvánult meg, hogy elő kellett
segítenie a plurális politikai közélet védelmét, a többpártrendszer és a jogállamiság
megteremtésének folyamatát. A jogszabályi változások következtében a célszemélyek
korábban jogellenesnek minősített tevékenységei 1989 második felére az egyesülési,
gyülekezési és véleménynyilvánítás szabadságjoga keretében védelmet élveztek. A
korábban „ellenséges röplapok” „legális szórólappá” szelídültek, és az úgynevezett
vélemény-bűncselekmények megszűntek.
A hálózati munka is jelentős változáson ment át 1989 folyamán. Az állambiztonságnak el
kellett érnie, hogy a jelentősebb új szerveződésekben „mélységi információszerzésre”
legyen lehetősége az állambiztonságnak. A szólásszabadság kiteljesedésével egy sajátos
versenyfutás alakult ki a hálózati munka és a sajtónyilvánosság között, és ez az
információk értékelésére is hatással volt. Az operatív értékkel bíró információk eddigre
tartalmilag mást jelentettek, mint amikor még illegális szervezetekről, rendezvényekről
szóltak, és a sajtó is foglalkozott egyidejűleg ugyanazokkal a kérdésekkel.
Az utcai demonstrációk, rendezvények a gyülekezési törvénynek köszönhetően jogilag
rendezettek lettek. Megelégedéssel nyugtázta az állambiztonság, hogy az év három fő
eseményének kiemelt biztosítása rendben lezajlott. Március 15-ét politikailag új
helyzetben, piros betűs nemzeti ünnepként és munkaszüneti napként lehetett ünnepelni,
június 16-án Nagy Imre és sorstársainak temetésére az 1956-os események
újraértékelése teremtett lehetőséget, és az október 23-ai megemlékezéseken sem vált
szükségessé rendőri intézkedés. A békés ünneplések megzavarására törekvő
szélsőségeket mindhárom esetben sikerült „leszerelni” az állambiztonságnak.
Az éves értékelés azzal zárult, hogy az „állomány jövőképe pesszimista” volt 1989 végén,
nem látták biztosítottnak azt, hogy „beosztotti szinten” megtalálják a helyüket az új
24
rendszerben, ezért sürgették az új állambiztonsági törvény megalkotását, amely
konkrétan kijelöli a feladatokat.97
Összegzés
A hivatkozott dokumentumok elemzéséből láthatjuk, hogy 1989 végére fokozatosan
valósult meg a szólásszabadság azon alkotmányos elvárása is, hogy a szólás után is
legyen szabadság. A gyakorlatban már többször áttört az a gát, amit a jog később
kodifikált. Nem volt életképes az ellenzék nélküli rendszer, a politikai pluralizmus
hiányában a politikai és gazdasági válság kezelhetetlenné vált. Schmidt Péter
alkotmányjogász 1989 áprilisában egy tanulmányában rámutatott arra, hogy „politikai
véleménynek […] csak más politikai véleményhez képest van értelme, mely ideig-óráig
lehet látens, legálisan nem kifejeződő vélemény, de hosszú távon nem”. Hozzátette azt
is, hogy a párt nem lehet hosszabb távon „önmaga ellenzéke”, ennélfogva a politikai
berendezkedést a jogtudós szerint úgy kellett megváltoztatni, hogy lehetővé váljék az
ellenvélemények kifejeződése.98 Zárhatjuk azzal a gondolatmenetünket, hogy a
monolitikus rendszerben tehát fogalmilag kizárt volt a szólás- és véleményszabadság
érvényesülése, és csak idő kérdése volt a deklaratív szabályok ürességének
lelepleződése. Azt a folyamatot jól nyomon követhettük az állambiztonsági parancsnoki
értekezletek jegyzőkönyvei alapján, hogy hogyan lett az ellenségből ellenséges ellenzék,
aztán ellenzék, majd alternatív szervezet, végül pedig a hatalomból részt kérő párt. Az
úgynevezett vélemény-bűncselekmények megszűnése megteremtette a jogi feltételeit
annak, hogy a szólás után is szabad maradjon az, aki – akár kollektíven, akár egyénileg
– élni kívánt a vélemény kifejezésének jogával. A szabadságjog korlátai ezt követően a
nemzetközi egyezményekben is elfogadott normák lettek, amelyek nem kiszámíthatatlan
politikai döntéseken, hanem jogi garanciákon alapultak.99
1
A tanulmány alapjául szolgáló előadás 2012. március 8-án az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti
Levéltárában rendezett Történelmi KávéháZ alkalmával hangzott el. A tanulmány első része a Betekintő 2013/1.
számában jelent meg. Ezúton köszönöm Krahulcsán Zsoltnak, hogy a témára vonatkozó állambiztonsági és
pártdokumentumok másolatát a rendelkezésemre bocsátotta.
2
Lásd ehhez Pallos, 2011.
3
MNL OL 288. f. 4. cs. 165. ő. e. Kádár János beszéde az ellenzékről az MSZMP Központi Bizottsága ülésén.
1979. november 1.
4
A 022/1970. számú belügyminiszteri parancsról bővebben lásd a tanulmány első részét (Betekintő, 2013/1. sz.),
illetve Orgoványi István írását az aktuális számban.
5
ÁBTL 1.11.1. (iktatószám nélkül) Jelentés a kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív
munka feladatairól szóló 0022/1970. sz. miniszteri parancs végrehajtásáról. Javaslat a további feladatokra,
különös tekintettel az ifjúságvédelmi munkára, 1973. március 15.
6
ÁBTL 1.11.1. 45-73/6/a./77. A „Belső Ellenzék” kialakítását akadályozó intézkedések c. témában készítendő
jelentéshez okmány megküldése. Az imperialista hírszerző és propaganda szervek törekvései a belső „ellenzék”
kialakítására, az elhárító munka tapasztalatai, Budapest, 1977. január 17.
7
ÁBTL 1.11.1. 45–13/11/78. Jelentés az imperialista hatalmak és speciális szerveinek a „belső ellenzék”
kialakítására irányuló törekvéseiről, az állambiztonsági szervek ellenintézkedéseiről, a további feladatokról.
Budapest, 1978. május 16. Geréb Sándor r. ezredes csoportfőnök-helyettes. A jelentés megemlíti, hogy a
szerveződő ellenzéki csoport „Profil” néven kéziratos folyóiratot hozott létre, amelynek akkorra már két kötete
elkészült. Továbbá kérdőívet terjesztettek a következő kérdéssel: „Szerinted mi a marxizmus és mi ma a
viszonyod hozzá?” A politikai rendőrség adatai szerint 20 személy válaszolt a kérdésekre, és a válaszokban
megkérdőjelezik a marxizmus alaptételeit és annak Kelet-Európában, köztük Magyarországon kialakult
gyakorlatát.
8
MNL OL 288. f. 4. cs. 165. ő. e. Kádár János beszéde az ellenzékről az MSZMP Központi Bizottsága ülésén.
1979. november 1.
9
Az Országgyűlés 3. ülése 1980. szeptember 26-án. Országgyűlési Értesítő, 1980: 124–125.
http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1980_1&pg=0&l=hun (utolsó letöltés
dátuma: 2013. május 6.).
25
10
MNL OL 288. f. 5. cs. 815. ő. e. Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális
Osztályának jelentése a belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő csoportok tevékenységéről, és a Politikai
Bizottság határozata e csoportokról, 1980. december 9.
11
A „Rajk butik”-ról bővebben lásd: Krahulcsán, 2001; 2002.
12
1978 augusztusától a magyar ellenzéki körök lengyel mintára házi egyetemet hoztak létre. Magánlakásokon
tartottak előadásokat, amelyeket többnyire fiatal értelmiségiek látogattak, kb. 100–150-en. Az előadók többsége
tudományos intézetekben dolgozott. Az állambiztonság nevezte el az előadásokat „repülő egyetem”-nek, és 1979
októberében hozott határozatot a BM III/III-as csoportfőnökség objektum dosszié nyitására. 1979 és 1986 között
öt dossziéba gyűjtötte az állambiztonság az anyagokat. Lásd: ÁBTL 3.1.5. O-19764/1., O-19764/2., O-19764/3.
O-19764/4., O-19764/5. A dosszié címe: „Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében ellenséges
fellazító tevékenységet kifejtő személyek és kapcsolataik.” A repülő egyetemről, illetve a demokratikus ellenzék
szervezeteiről, rendezvényeiről bővebben: Csizmadia, 1995.
13
MNL OL 288. f. 5. cs. 850. ő. e. Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális
Osztályának jelentése a Politikai Bizottságnak az 1980. december 9-i ellenzék-határozat végrehajtásának
tapasztalatairól, és a Politikai Bizottság állásfoglalása, 1982. március 30.
14
Figyelemre méltó, hogy az állambiztonság hálózati személyeken keresztül is foglalkozott az ellenzékiség
fogalmának értelmezésével. „Albert” fedőnevű titkos munkatárs 1981. december 11-ei jelentésében a következő
kérdést teszi fel: „Hogyan határolható be végül is ma Magyarországon a szocialista erőkkel szembeni
ellenzékiség?” ÁBTL 3.1.2. M-42073/4. Lásd az ügynök tevékenységének feldolgozását: Gervai, 2010.
15
MNL OL 288. f. 11. cs. 4409. ő. e. Az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának
tájékoztatója a Politikai Bizottságnak az ellenzék tanácskozásáról. 1982. november 18. Lásd ehhez: Kőszeg–Solt
(szerk.), 1992.
16
MNL OL 288. f. 41. cs. 476. ő. e. Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának állásfoglalása az
ellenséges-ellenzéki tevékenységgel kapcsolatos tájékoztatási feladatokról, 1986. október 14.
17
MNL OL 288. f. 5. cs. 1008. ő. e. Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális
Osztályának javaslata a Politikai Bizottságnak az ellenzéki-ellenséges orgánumokban publikáló szerzők közlési
korlátozásával kapcsolatos kérdésekről, 1987. szeptember 17.
18
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-198/1988. A csoportfőnökség 1988. évi munkaterve. 24–48.
19
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/32/1988. Emlékeztető az 1988. január 25-ei csoportfőnökségi szakmai
aktívaértekezletről. 58–74.
20
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3-29/1988. Emlékeztető az 1988. március 7-ei parancsnoki értekezletről. 54–56.
21
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-2/4/1988. A Magyar Népköztársaság ellen irányuló imperialista propaganda. 1988. I.
negyedév. 75–84.
22
Kronológia, 1988 http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 4.).
23
ÁBTL 1.11.1. 30. doboz 45-2/4/1988. A Magyar Népköztársaság ellen irányuló imperialista propaganda.
1988. I. negyedév. 75–84.
24
A Nyilvánosság Klub 1988. október 29-én alakult meg. http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés
dátuma: 2013. június 10.).
25
A Szabad Kezdeményezések Hálózata Ideiglenes Tanácsa „Van kiút” címmel nyilatkozatot tett közzé a
Magyar
füzetek
című,
Párizsban
megjelenő
kiadvány
19–20.
számában.
Párizs,
1988.
http://www.rev.hu/rev/images/content/magyar_fuzetek/1920/magyarfuzetek1920_vankiut.pdf (utolsó letöltés
dátuma: 2013. június 5.).
26
Kronológia, 1988. http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 4.).
27
ÁBTL 1.11.1. 30. doboz 45-73/3-48/1988. Emlékeztető az 1988. június 6-ai parancsnoki értekezletről. 95–
104.
28
A Magyar Közvélemény-kutató Intézet a Magyar Rádióból 1985-ben kivált Tömegkommunikációs
Kutatóközpont jogutódja. Folyóirata a Jel-Kép volt. Az intézetet 1991-ben kormányhatározattal jogutód nélkül
megszüntették. Lásd ehhez Terestyéni Tamás „Volt egyszer egy Tömegkommunikációs Kutatóközpont…”
címmel
2009.
október
1-jén
a
TK
40
konferencián
tartott
előadását.
http://communicatio.hu/mktt/hirek/konferenciak/2009/tk40/nyitoeloadas.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013.
június 4.).
29
Kronológia, 1988. http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 4.).
30
Béki, 1988. http://beszelo.c3.hu/cikkek/szarszo-%E2%80%9988 (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 5.).
31
Schmidt, 1988: 417–422.
32
Holló, 1988: 423–424.
33
1976. évi 8. számú törvényerejű rendelet.
34
Kilényi, 1988: 425–427. Lásd még: Szamel, 1988: 427–429.
26
35
1988. szeptember 3-án független demokratikus szervezetté alakult a Magyar Demokrata Fórum Lakitelken.
Kronológia, 1988. http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 4.).
36
A Szabad Kezdeményezések Hálózata utódaként 1988. november 13-án megalakult a Szabad Demokraták
Szövetsége (SZDSZ). http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 10.).
37
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/65/1988. 105–112. Emlékeztető az 1988. szeptember 12-ei parancsnoki
értekezletről.
38
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/78/1988. Emlékeztető az 1988. október 31-es parancsnoki értekezletről. 129–
135.
39
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/89/1988. Emlékeztető az 1988. december 5-ei parancsnoki értekezletről. 136–
142.
40
ÁBTL 3.1.5. O-19642.
41
Uo. 104.
42
Uo. 48. Az osztrák sajtó reakcióját a politikai rendőrség a napi operatív tájékoztatóban jelentette.
43
Uo. 30–31.
44
Uo. 43.
45
A nyílt levelet az akkor még szamizdat lapnak számított Beszélő közölte az 1987. évi 3. számban.
http://beszelo.c3.hu/cikkek/nyilt-level-az-orszaggyules-tagjaihoz (utolsó letöltés dátuma: 2012. október 2.).
46
ÁBTL 3.1.5. O-19642. 32–33.
47
Uo. 18–19.
48
Újraindult a Rakpart-klub. Lásd: Beszélő, 1988/1. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ujraindult-a-rakpart-klub
(utolsó
letöltés
dátuma:
2012.
szeptember
21.)
Lásd
még
Gáspár
(szerk.),
1997.
http://www.kka.hu/_soros/kiadvany.nsf/4be80daf005edcb8852566f2000b4f9f/d43c810fa31e863dc1256ed20045
b7f4?OpenDocument (utolsó letöltés dátuma: 2012. szeptember 21.).
49
ÁBTL 3.1.5. O-19642. 119–120. Érdemes megemlíteni azt, hogy az újraindult Rakpart-klub első, február 12én tartott előadásának címe „Reformországgyűlés, 1987” volt, a jelentésben említett február 26-ai alkalmat
követő előadást pedig március 4-ére hirdették meg, mely az „Új szegénység” címet viselte. „Újraindult a
Rakpart-klub”. Beszélő, 1988/1. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ujraindult-a-rakpart-klub (utolsó letöltés dátuma:
2012. szeptember 21.).
50
1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről.
51
ÁBTL 3.1.5. O-19642. 115.
52
A jelentés a következő neveket említi: Pálinkás Róbert, Bokros Péter, Molnár Tamás és Grawátsch Péter. Uo.
127.
53
ÁBTL 3.1.5. O-19642. 124–127.
54
Uo. 128.
55
Uo. 130.
56
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény akkor hatályos szövege szerint:
„148. § (1) Aki mások előtt azért, hogy
a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség,
b) a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje,
c) a Magyar Népköztársaság szövetségi, barátsági vagy együttműködésre irányuló egyéb nemzetközi kapcsolata,
d) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá – szocialista meggyőződésük miatt – egyes csoportok vagy
személyek ellen gyűlöletet szítson, ennek felkeltésére alkalmas cselekményt követ el, bűntett miatt egy évtől öt
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) az izgatást nagy nyilvánosság előtt vagy csoport tagjaként követik el,
b) az izgatás az (1) bekezdés c)-d) pontja esetén a Magyar Népköztársaság nemzetközi kapcsolatainak
megzavarására vezet.
(3) Aki a (2) bekezdés a) pontjában meghatározott izgatásra irányuló előkészületet követ el, vétség miatt két
évig, háború idején bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
57
http://beszelo.c3.hu/99/09/09krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június 10.). Lásd még: Köbel, 2010:
195.
58
Lásd ehhez a tanulmány első részét a Betekintő 2013/1. számában.
59
1988. évi VI. törvény.
60
Az Országgyűlés 34. ülése 1988. december 20-án. Országgyűlési Napló, 1985, III. kötet.
http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1985_3&pg=0&l=hun (utolsó letöltés
dátuma: 2013. július 9.).
61
Az 1987. évi VII. törvény módosítására irányuló törvényjavaslat.
27
62
Az Országgyűlés 37. ülése 1989. január 10-én. Országgyűlési Napló, 1985, III. kötet.
http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1985_3&pg=0&l=hun (utolsó letöltés
dátuma: 2013. július 9.).
63
Uo.
64
Uo.
65
Az Országgyűlés 38. ülése 1989. január 11-én. Országgyűlési Napló, 1985, III. kötet.
http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1985_3&pg=0&l=hun (utolsó letöltés
dátuma: 2013. július 9.).
66
Kronológia 1989. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. június
24.).
67
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 54-73/3-2/1989. Emlékeztető az 1989. január 9-ei parancsnoki értekezletről.
68
Lásd ehhez: Köbel, 2013: 136–182.
69
6/1987. számú NET határozat római katolikus főpapok felmentéséhez és kinevezéséhez szükséges előzetes
hozzájárulásról. Magyar Közlöny, 1987. Az Állami Egyházügyi Hivatal szerint 1987-ben a „megfelelő emberek
kerültek a vezető tisztségekbe, képesek a korábbi egyházpolitikai irányvonal továbbvitelére a változó
körülmények között is”. MNL OL-XIX-A-21-a-5-10/a-1987. Lásd ehhez: Köbel, 2005: 44, 144–145.
70
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/4/1989. Munkaterv a csoportfőnökség 1989. évi főbb feladataira.
71
Uo. 45-73/3/12/1989. Emlékeztető az 1989. február 6-ai parancsnoki értekezletről.
72
Uo. 45-73/3/20/1989. Emlékeztető az 1989. március 6-ai parancsnoki értekezletről. Érdemes megjegyezni,
hogy ezen az értekezleten az ünnep mellett napirendre vették a színházi terület operatív helyzetének áttekintését
is. Megállapították, hogy a színházi élet addig nem okozott állambiztonsági szempontból nagy gondot, most
viszont elhatározták, hogy az egész művészeti területet egy „vonal” alá terelik be, és javasolták egy vonaldosszié
nyitását. Az egyes művészeti ágak csomópontjaira (minisztérium, művészeti szövetségek stb.) egy 8-10 főből
álló mozgékony hálózati kontingens kiépítését vették célba, amelyet – összekötő tisztek helyett – nagy
ismeretségi körrel és a szakmában elismertséggel rendelkező személyekből (kritikusok, rendezők) szándékoztak
összeállítani. Ennek a kontingensnek egyfajta „jelző” szerepet szántak, akiknek feladatuk lesz a kiutazásokról és
a negatív tendenciákról jelenteni. A politikai rendőrségnek ezen a területen is alkalmazkodnia kellett a
megváltozott jogi környezethez, mert bizonyos intézkedéseket egy évvel ezelőtt még elvárás volt megtenni, 1989
tavaszára viszont tilos lett.
73
19/1989. (III. I.) MT rendelet. 1989. január 12-én huszonöt alternatív szervezet közös nyilatkozatot adott ki,
melyben
követelték
a
Kossuth-címer
visszaállítását.
Kronológia
1989.
http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2012. szeptember 21.).
74
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/21/1989. Emlékeztető az 1989. március 13-ai rendkívüli parancsnoki
értekezletről.
75
Kronológia 1989. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2012.
szeptember 21.).
76
MNL OL-M-KS-288. f. 22. 30. ő. e. Javaslat az egyházpolitikai munka feladataival foglalkozó politikai
állásfoglalás kezdeményezésére és néhány időszerű konkrét teendőre.
77
Az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát kihirdető 1976. évi 8. számú
törvényerejű rendelet, valamint a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény egyaránt előírta, hogy az
állampolgárok alapvető jogait és kötelezettségeit, továbbá e jogok gyakorlásának feltételeit, korlátait és érvényre
juttatásuk eljárási szabályait törvényben kell szabályozni.
78
MNL OL-XIX-A-21-d-002-4/1989., MNL OL-XIX-A-21-d-002-4-1/1989. Idézi Köbel, 2005: 93.
79
MNL OL-XIX-A-21-d-008-2/1989. Idézi Köbel, 2005: 93.
80
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/28/1989. Emlékeztető az 1989. április 10-ei parancsnoki értekezletről.
81
Uo. 45-73/3/40/1989. Emlékeztető az 1989. június 5-i parancsnoki értekezletről.
82
Kronológia 1989. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. július
2.).
83
Uo.
84
Az ÁEH 1989. június 30-án szűnt meg. 1989. évi 14. számú törvényerejű rendelet, 65/1989. (VI. 30.) MT
számú rendelet. Lásd ehhez: Köbel, 2005: 91–94.
85
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/43. Emlékeztető a BM III/III-1. Osztály 19889. június 13-ai osztályértekezletéről.
86
Kronológia 1989. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. július
2.).
87
Az Országgyűlés 39. ülése 1989. március 8-án, szerdán. Országgyűlési Napló, 1985, III. kötet.
http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1985_3&pg=0&l=hun (utolsó letöltés
dátuma: 2013. július 9.) Lásd ehhez: A jog szerepe a rendszerváltozásban. In Magyarország a XX. században.
28
Szekszárd, Babits Kiadó, 1996–2000. http://vmek.niif.hu/02100/02185/html/95.html (utolsó letöltés dátuma:
2013. július 3.).
88
1989. évi XVII. törvény.
89
1989. évi XXX. törvény.
90
1989. évi XXXI. törvény.
91
1989. évi XXXII. törvény.
92
1989. évi XXXIII. törvény.
93
1989. évi XXXIV. törvény.
94
Kronológia 1989. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/06krono.htm (utolsó letöltés dátuma: 2013. július
2.).
95
ÁBTL 1.11.1. 30. d. 45-73/3/57/1989. Emlékeztető az 1989. november 6-ai parancsnoki értekezletről.
96
A Belső Biztonsági Szolgálat elnevezést a november 6-ai parancsnoki értekezleten használják először,
feltételezéseink szerint a közjogi rendszerváltást követően megszervezendő állam-/nemzetbiztonsági szolgálatot
értették alatta.
97
Uo. 45-73/3/61/1989. Emlékeztető az 1989. december 6-ai parancsnoki értekezletről.
98
Schmidt, 1989: 30–36.
99
Lásd ehhez: Kukorelli, 1989. Az interjú- és tanulmánykötetben a szerző külön fejezetet szentel a demokrácia
és az emberi jogok témakörének, és amellett teszi le a voksot, hogy „kell új sajtótörvény”.
Levéltári források
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL)
1.11.1. Állambiztonsági Miniszterhelyettesi Titkárság iratai
3.1.5. Operatív dossziék (O-dossziék)
O-19642
„Robotron”
O-19764/1.
„Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében
ellenséges fellazító tevékenységet kifejtő személyek és
kapcsolataik”
O-19764/2.
„Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében
ellenséges fellazító tevékenységet kifejtő személyek és
kapcsolataik”
O-19764/3.
„Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében
ellenséges fellazító tevékenységet kifejtő személyek és
kapcsolataik”
3.1.2. Munka dossziék (M-dossziék)
M-42073/4.
„Albert”
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)
288. f. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Szervei
29
4. cs.
Központi Bizottság (Ideiglenes Központi Bizottság)
5. cs.
Politikai Bizottság (Intéző Bizottság)
11. cs.
Információs anyagok vezetőtestületi tagok részére
22. cs.
Agitációs és Propaganda Osztály (Társadalompolitikai
Osztály)
41. cs.
Agitációs és Propaganda Bizottság (Társadalompolitikai
Bizottság)
XIX-A-21 Állami Egyházügyi Hivatal iratai
a. Elnöki iratok
d. Szigorúan titkos iratok
Nyomtatásban megjelent források
Magyar Füzetek, 1988
Magyar Füzetek, 19–20. sz. Párizs.
Magyar Közlöny, 1987
Magyar Közlöny, 1987. 10. sz.
Országgyűlési Értesítő, 1980
Országgyűlési Napló, 1985
Országgyűlési Napló, 1985. III. kötet.
Hivatkozott irodalom
Béki, 1988
Béki Gabriella: Szárszó ’88. Újra tudjunk együttgondolkodni nemzetünk
jövőjéről. Beszélő, 3. sz.
Csizmadia, 1995
Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). I–III. kötet.
Budapest, T-Twins Kiadó.
Gáspár (szerk.), 1997
30
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. Szerkesztette: Gáspár
Zsuzsa. Budapest, Korona Nova Kiadó.
Holló, 1988
Holló András: Az alapjogok és védelmük. Világosság, július.
Kilényi, 1988
Kilényi Géza: Egyesülési jog, gyülekezési jog. Világosság, július.
Köbel, 2005
Köbel Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” A pártállam és az egyházak. Budapest,
Rejtjel Kiadó.
Köbel, 2010
Köbel Szilvia: A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika
szolgálatában. In Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban.
Szerkesztette: Soós Viktor Attila – Szabó Csaba – Szigeti László. Budapest,
Luther Kiadó.
Köbel, 2013
Köbel Szilvia: Egyházak, vallásfelekezetek törvényes elismerése 1945 után
Magyarországon. In Szabadegyházak, vallási kisebbsége és a diktatúrák
Európában a 20. században. Szerkesztette: Daniel Heinz – Rajki Zoltán –
Simon Ervin. Budapest, Gondolat Kiadó. 136–182.
Kőszeg–Solt (szerk.), 1992
Beszélő. Összkiadás. 1981–1984. Szerkesztette: Kőszeg Ferenc és Solt Ottília.
Budapest, AB-Beszélő Kiadó.
Kukorelli, 1989
Kukorelli István: A jogállamért! Budapest, Püski Kiadó.
Kulcsár, 1996–2000
Kulcsár Kálmán: A jog szerepe a rendszerváltozásban. In Magyarország a XX.
században. Főszerkesztő: Kollega Tarsoly István. Szekszárd, Babits Kiadó.
Krahulcsán, 2001
Krahulcsán Zsolt: „Ellenséges, ellenzéki csoportosulás”. Dokumentumok a
Galamb utcai butikról. Beszélő, 12. sz. 74–85.
Krahulcsán, 2002
Krahulcsán Zsolt: A hazai szamizdat „hőskora”. A Galamb utcai butik. In
Trezor 2. A Történeti Hivatal Évkönyve, 2000–2001. Budapest, Történeti
Hivatal. 303–359.
Pallos, 2011
Pallos László: A nacionalista ellenzék-ellenség a
állambiztonsági dokumentumaiban. Budapest, Püski Kiadó.
Kádár-korszak
31
Schmidt, 1988
Schmidt Péter: A szabadságjogok tartalma. Világosság, július.
Schmidt, 1989
Schmidt Péter: A politikai rendszer és az államszervezet reformja. Társadalmi
Szemle, április.
Szamel, 1988
Szamel Lajos: Az alkotmányozás követelménye. Világosság, július.
32